"Esteledik már... Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant szívükbõl, fejük áhitatos mellükre hanyatlott..." (Dsida Jenõ: Kóborló délután kedves kutyámmal)

- Professzor úr, a mostani hangulatodat, visszavonultságodat tükrözik ezek a verssorok, de fiatalon ugye Te is meg akartad váltani a világot?

- Igen, én is. E verssorok azonban már húszéves koromban belém ivódtak. Életem legtevékenyebb korszakában is mindig ott élt tudatom mélyén a nosztalgia a "vita contemplativa", a szemlélõdõ élet iránt. A felnõtt élet kapujában, tizennyolc évesen sokan indulunk a világ megváltásának szándékával. Küzdünk, verekszünk, tanulunk, tudással vértezzük fel magunkat, majd jó ideig szégyelljük letenni a magunkra vállalt terhet. Ahogyan fogynak éveink, úgy világosodik meg elõttünk, hogy a dolgok összefüggésrendszere mennyire bonyolult. Rájövünk, a cselekvéshez nem tudásra van szükség.

- Hanem mire?

- Hitre. Elsõsorban hitre. Tántoríthatatlan hitre, hogy amit teszünk, az jó. A tudás kétkedést szül.

Magamról szólva, nekem soha nem volt akkora hitem, hogy elfogadjam, érdemes embereket feláldozni valamilyen magasztos eszméért. Akkor már inkább Voltaire-rel mondom: mûveljük a kis kertecskéinket, s a bennünket körülvevõ mikroklímában jó lelkiismerettel tegyük azt, amihez értünk, amire képességeink feljogosítanak.

- Milyen hatások formáltak?

- Ilyen kérdésre nagy tanáregyéniségek, kiváló tudósok nevét illõ említeni, akiktõl tanultunk életünk során. Rám azonban döntõen sohasem az egyének hatottak. Sokkal inkább a családi légkör és a nagy könyvélmények alakították világképemet, határozták meg felfogásomat.

- Professzor úr, megkérlek akkor, beszélj a gyermekkorodról, családodról, arról, honnan jöttél.

- Sopron vármegyében, Egyházasfaluban, szegényparaszt, földmûves családba születtem hetedik gyermekként, 1916-ban. Már nem ismertem édesapámat, aki fiatalon, születésem elõtt meghalt. Édesanyám másodszor is férjhez ment, mert egészen természetes, hogy hét gyermekkel nem lehetett özvegyen maradni. Csodálatos második házassága volt, az utánam született három testvérem pontosan beleillett a családba, a mai napig édestestvérként szeretjük egymást. A mi falunk - ez csak késõbb tudatosult bennem - jobb helyzetben volt Magyarország többi falujánál. Nálunk a legrosszabb idõben sem volt nyomorgó ember, felénk nem ismerték a munkanélküliséget. Ha koldust láttunk, tudtuk, az csak a másik faluból jöhetett. Egyházasfaluban nem volt analfabéta. Ha felütöd a régi lexikonokat, a Pallas nagylexikont vagy a Révait, azokban gyönyörû térképek jelzik a történelmi Magyarország vármegyéinek mûveltség szerinti megoszlását. Láthatod, hogy Moson és Sopron megye volt közmûvelõdés tekintetében az élen. Megyénkben a tanköteles gyerekek 95%-a járt iskolába, nálunk mindenki. Egyházasfalu nagybirtokok közé volt szorítva. Ennek ellenére nem volt nyomasztó a helyzet. Még az urasági cselédek sem nyomorogtak, minden családnak megvolt a felemelkedési lehetõsége. A földek itt nagyon jók, a néhány holdas gazda már viszonylag jól élt.

- Szüleid?

- Valószínûleg jó génkészletet örököltem, mert szüleim a különben is mûvelt falu átlaga fölé emelkedtek. Édesanyám egészen jól beszélt németül, ami ugyan nem volt meglepõ, mivel a Fertõ-tó körül a történelmi Magyarországon több német anyanyelvû falu is volt, s akkori szokás szerint cseregyerekként rövid idõt más családnál töltött. Így sajátította el a német nyelvet, bár az iskolában soha nem tanulta.

Édesapám sem volt mindennapi ember. Korai halála után még sokáig meséltek legendákat okosságáról, reformtörekvéseirõl. Az új iránti fogékonysága abban is megnyilvánult, hogy a századelõ Egyházasfalujában õ már kerékpáron járt-kelt. Ez kissé elborzasztotta a helybélieket. Édesanyámat óvták is tõle: ilyen emberhez nem szabad hozzámennie - mondogatták.

- A húszas évek derekán Magyarország ilyen kis településébõl, mint Egyházasfalu, miként indulhatott el valaki az értelmiségi pályán? Ki figyelt a felcsillanó értelemre?

- A mi iskolánk felügyeletét az egyház látta el, a helybéli plébánosnak nagy beleszólása volt a dolgok menetébe. A tanítót úgy választották, hogy az egyúttal kántor legyen, így is nevezték: kántortanító. A falusi tisztviselõ testület elõtt a jelölt próbaéneklést tartott, õk pedig szavaztak, jó lesz-e kántortanítónak. A plébánosunk gyakran látogatta az iskolát, és amikor befejeztem az elemit, megjelent édesanyámnál. - Isten és ember ellen való vétek lenne ezt a jóeszû gyereket itt hagyni parasztnak. Taníttatni kell - mondta. Közölte, már be is íratott Gyõrbe, a bencésekhez. Édesanyám aggódott: És a tandíjat ki fogja fizetni? - kérdezte a paptól. Akkor már kilencen voltunk testvérek. A plébános nem hagyta egykönnyen lebeszélni magát. Tovább érvelt. A gyerek rendes iskolába fog járni, de papi diákotthonban lakik, nem kell fizetni érte, majd kisinasként megszolgálja a bérét. Édesanyám azonban makacsul ragaszkodott hozzám, féltett, mert gyönge egészségû voltam. Vigyázni kell rá, mondta, ki ad majd enni neki, Isten tudja, mi lesz vele a szülõi háztól távol.

Becsületére legyen mondva, a plébános nem hagyta annyiban az ügyet. Fölkutatta ágas-bogas családfánk távoli hajtását, egyik, addig általunk csak hírbõl ismert rokonunkat, aki Budapesten élt. Levelet írt neki az érdekemben, kérte, segítse továbbtanulásomat. Nemsokára ismét megjelent nálunk, boldogan mutatva a válaszlevelet, melyben az állt, szüleim küldjenek Budapestre...

- Ki volt ez a távoli rokon?

- Simonyi-Semadam Sándor... Látom, meglepõdsz. Pedig jól hallottad, igen õ az, aki 1920 márciusában kormányt alakított, miniszterelnök lett. Igaz, csak egészen rövid ideig vállalta ezt a megbízást, a politika nem érdekelte igazán. Visszavonult kedvenc területére: a keleti nyelvekkel foglalkozott, a Keleti Társaság elnöke lett. Kiderült, családunknak ez az ága már régen a fõvárosban él, két generációval elõbb elindult az értelmiségi úton. Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd volt, országgyûlési képviselõ, igen mûvelt ember. A hatkötetes Új Magyar Lexikonban azután ismét egymás mellé állított bennünket a játékos véletlen.

Az öreg kegyelmes úr - így neveztük akkor - természetesen nem törõdött külön velem, õ csak fizette a taníttatásom költségeit.

- Vissza tudsz emlékezni a kis parasztfiú megérkezésére a fõvárosba?

- Egészen pontosan. Az utazás emléke ma is élesen bennem él. Akkor, tízévesen ültem elõször vonatra, igaz, egyenesen Budapestre jöttem vele. Addig el sem tudtam képzelni, milyen lehet egy vonat belülrõl. Édesanyám becsomagolta a holmimat, elõtte még leszedte az alig érett szõlõt, azt is hozta, õ kísért el. Kiszekereztünk az Egyházasfalutól jó pár kilométerre lévõ vasútállomásra, mely két faluhoz is tartozott. Nemeskér-Egyházasfalu, így hívják most is. Megérkeztünk Pestre, édesanyám tisztességgel átadott annak a rokon családnak, ahol aztán másfél évig kosztos diák voltam, nekik fizettek értem. Nagyon jól emlékszem a búcsúzásunkra, édesanyám fájdalmas arcára. Patakzott a könnye, sírt-sírt, én meg nevettem. Pedig kezdetben rettenetesen egyedül éreztem magam, több apró, de akkor szörnyûnek tûnõ megaláztatás ért, szenvedtem miatta. Mégis, soha nem jutott eszembe, tízévesen sem, hogy abbahagyom az egészet és hazamegyek.

- Érdekelne, milyennek láttad és hogyan viselted el tízévesen a magad körül gyökeresen megváltozott világot?

- Már az elsõ napon, a tanévnyitón bekerültem a féktelenül zsivajgó gyermeksereg kellõs közepébe, akik az iskolaudvaron üvöltöztek otthonosan. Álltam megbabonázva, soha nem láttam ennyi, így öltözött gyereket, soha nem hallottam olyan szavakat, amilyeneket egymásnak kiabáltak. Azután bevonultunk a tanterembe, mindenki helyet foglalt, jöttek a tanárok. Az elsõ meglepetést a hazulról hozott általános iskolai bizonyítványom okozta. Egyházasfaluban mi soha semmiféle bizonyítványt nem kaptunk. Ott a helyérõl tudta mindenki, hogy hányadik diák. Most azonban a tanítónk szép, kézzel írott bizonyítványt adott velem: egy rendes árkus papíron felsorolta a tantárgyakat, melyeket oktatott és az érdemjegyeimet. Rajta okmánybélyeg és pecsét. Addig soha nem hittem, hogy ennyi tárgyat tanultunk. Az igazi meglepetést az okozta, hogy szinte minden jegy - jó és rossz egyaránt szerepelt a bizonyítványomban. A pesti osztálytársaim legtöbbje pedig kitûnõ bizonyítványt hozott magával. Késõbb jöttem rá a dolog nyitjára. Bizonyítványom a tanítónk szigorúságát volt hivatott kifejezni. "Nézzétek, nálam egy közepes osztályzatot elért gyerek is ennyit tud!" - ezt sugallta az alacsonyabbra szabott érdemjegy. Kezdeti kisebbrendûségi érzésemet ez is fokozta.

- Mi edzett meg, mitõl tért vissza az önbizalmad?

- Eltelt néhány hónap, mire kezdtem kissé magamhoz térni, s hinni abban, talán mégsem vagyok középszerû. Az Árpád Reálgimnáziumban, ahová jártam, új osztálytermet kaptunk. Meglepve tapasztaltam, milyen tülekedés kezdõdött azért, hogy ki üljön mellém, elém, mögém. Elkezdtem figyelni, és lassan tudatosult bennem, hogy a rettentõen okosnak hitt, fölényeskedõ gyerekek többsége alapvetõ dolgokat nem tud, mondjuk azt, hogyan kell törtet törttel osztani. Amikor gondolkodni kellett, konkrét dolgokat megfogalmazni, akkor a nagynak hitt társaim egyre kisebbek lettek. Aztán itt volt a latin nyelv. A latint mindenki újra kezdte, azonos alapról indultunk. Vagyis mégsem. Nekem volt már bizonyos elõéletem latinból.

- Igen? Honnan?

- Én korábban ministráltam. A latin szavak számomra ismerõsen csengtek. Könnyebben megragadtak az emlékezetemben. Az akkori uralkodó felfogás szerint pedig azt tartották jóeszû, értelmes gyereknek, aki a mennyiségtant és a latint jól tudta. Annak a többi tanár sem adott rossz jegyet. Abban az idõben az osztályfõnök is rendszerint latin-magyar vagy matematika-fizika szakos tanár volt. Nagy óraszámmal tanítottak, tekintélyük volt. Növekvõ öntudatomat azután egy kedves élmény hûtötte le.

Egyházasfaluba hazatérve elsõ utam Kapuy Elek bácsihoz, a plébánoshoz vezetett. Illõ módon köszöntöttem, majd kezébe nyomtam az értesítõmet. Kisétált velem a kertbe, lapozgatta, nézegette a bizonyítványomat, én meg kihúztam magam büszkén. Ma is, ha az öregre gondolok, a tömjénfüst és a szivarszag keverékére emlékezem, kedvességére és nagyon puha kezére. Elégedetten csukta be az értesítõt, majd felém fordult és valahogy így kezdte a beszélgetést: Nunc, mi fili, dic mihi... Én csak álltam és a szájamat tátottam. Megismételte. Töprengtem. Mi a csudát jelenthet a kérdése? Csupa rendhagyó alak. A plébános rám nézett, újra kinyitotta az értesítõt. "Itt mégiscsak az áll, hogy egyes." Tudod, akkoriban az egyes volt a legjobb érdemjegy. Aztán fölnézett az égre: "Uram Isten, mit tudhat akkor a többi?" Ettõl kezdve nem próbált latinul társalogni velem, hanem kijelentette: "Édes fiam, minden reggel bejössz hozzám, és latinul tanulunk!"

Talán megengedhetõ, hogy néhány szót szóljak még tiszteletére. Meggyõzõdésem, hogy a két világháború között nem veszett el annyi tehetség, mint hisszük. Minden kisebb településen volt ugyanis egy ember, rendszerint a plébános, aki azzal volt megbízva, hogy felismerje, kiválassza az értelmes gyerekeket. Mint a többi plébánosnak, Kapuy Elek bácsinak is feladata volt, hogy tehetséges parasztgyerekekbõl papnövendékeket toborozzon az egyháznak. Érdeke volt. Mégsem hagyta el száját egyetlen zokszó sem, amikor megtudta, én nem akarok pap lenni. Soha nem vetette ezt a szememre, feltétel nélkül segített.

Másfél év elteltével gyökeresen megváltozott a budapesti családi környezetem. Simonyi-Semadam Sándornak volt egy leánya. Férje a Ganz gyár mérnöke volt. Gyermektelenek lévén magukhoz vettek, õk lettek a nevelõszüleim. A rózsadombi villájukba kerültem, meleg családi légkör vett körül, saját fiúkként szerettek. Idõközben Elek bácsi, felbuzdulva a sikeren, újabb levelezésbe kezdett, van itt egy másik nagyon tehetséges gyerek, a bátyám, s ahol egy gyerek elfér, elfér ott kettõ is. Így került a bátyám ismét mellém, harmadiktól ugyanabba az osztályba jártunk az Árpád Gimnáziumban: nagyszerû volt így, majdnem ikerként együtt tanulni. A tíz parasztgyerekbõl ketten elindultunk az értelmiségi pályán.

- Tizenévesen is érzékelni lehetett ezt?

- Hogyne! Abban a pillanatban, amikor valaki gimnáziumba kezdett járni, föltette a gimnazista sapkát és rövidnadrágba bújt, megváltozott körülötte az emberek attitûdje. A parasztgyerekek ünnepi rövidnadrágja térden alul ért; gondviselõm elsõ dolga az volt, hogy nekem is térden fölül érõt vásárolt, amilyenben az úri gyerekek jártak. Pedig nekem édesanyám a legszebb ruhát vette meg a csepregi vásárban, mielõtt fölhozott Pestre. Akkoriban az értelmiségnek nagy rangja volt. A tizenéves gyerekhez, ha látták rajta, hogy rövidnadrágos értelmiségi palánta, másként szólt a villamoskalauz, a rendõr, mindenki.

Gyerekfejjel is éreztem, természetesen észrevettem mindezt. Gondold csak el, ha hazamentem Egyházasfaluba, diákként, 10-12 éves koromban, elõjogaim voltak például a templomban. Ott megvolt mindenkinek a helye, az öregeké, a nõké, a férfiaké, azoké, akik a kórusba mehettek. A sekrestye fölött volt az oratórium, egy lezárt rész, padokkal, az ablaka közvetlenül az oltárra nézett. A diákoknak joguk volt odamenni. Senki nem kérdezte tõlünk, miért megyünk az oratóriumba, azt mindenki természetesnek vette. Igen, érzékeltem az elõjogokat és kezdetben ez hamis öntudatot is adott.

- Nem okozott benned feszültségeket a kétfelé tartozás? Hiszen egy apró falu paraszti közösségének és a világváros felsõ tízezerének parányi közös része voltál.

- Az elsõ idõkben a világ legtermészetesebb dolgának éreztem, tudomásul vettem, élveztem kitüntetett helyzetemet. Próbáltam úgy viselkedni, mint a többi úri gyerek. Úgy is bántak velünk, ha hazamentünk a testvéremmel Egyházasfaluba, szeretettel és tisztelettel vettek körül, de egy kicsit már idegenként kezeltek. 16-17 éves koromban kezdtem komolyan eszmélni a világra, egyre kellemetlenebb lett, rettenetesen nyomasztott ez a kettõsség, amit említettél. Nem mertem élvezni budapesti lehetõségeimet, bûntudat mardosott. Szégyelltem, hogy a Rózsadombon, szép villában lakom, és ha úgy kívánom, a tengerpartra küldenek nyaralni. Otthon pedig pengõs problémákkal viaskodnak. Éreztem, mindenképpen fel kell oldanom magamban ezt a feszültséget, és ezt csak úgy érhetem el, ha kihasználva helyzeti elõnyömet, felvértezem magam a világmegváltásra. Megpróbálok a lehetõ legtöbbet megérteni a világból, mindent elolvasok, megtanulok, hogy minél jobban hasznára lehessek családomnak, népemnek...

- Hogyan sikerült elhatározásodat megvalósítani?

- Mondok egy példát. Beteg lettem, nagyon beteg. Súlyos mellhártyagyulladással sokáig élet és halál között lebegtem. Két bordámat kivették, majdnem nyomorék lettem, máig õrzöm oldalamon az "impozáns" sebhelyet. Nevelõanyám akkor "szült meg", hetekig éjjel-nappal mellettem virrasztott, ápolt. Felépültem, de a szokottnál is véznább és gyengébb voltam. Nevelõszüleim elhatározták, hogy azon a nyáron Abbázia melletti villájukba visznek az Adriai-tenger partjára, ott pihenjek nyugodtan, erõsödjek. Gyönyörû hely volt, csodálatos fügefák, tiszta kék ég, kék víz, a villa teraszáról egyenesen a tengerbe lehetett ugrani..., szóval álomszép vidék. Amikor megtudtam mit terveznek, iszonyú lelkiismeretfurdalásom támadt. Nekem is kell valami hasznosat tennem, valami áldozatot hoznom, hogy megnyugtassam háborgó lelkemet. Úgy döntöttem, nyárig megtanulok olaszul. Elõvettem a nyelvkönyveket, és reggeltõl estig az olasz nyelvvel birkóztam. Aztán kiderült, nemigen kamatoztathatom nyelvtudásomat. A nyaralók ugyanis azon a vidéken szinte kizárólag németül vagy magyarul beszéltek, a helybeliek pedig horvátul.

Az anyagi jólétem miatt érzett lelkiismeretfurdalásom, de a szintézisre való törekvésem együttes megnyilvánulására volt jellemzõ a következõ eset is. 1937-ben Párizsban világkiállítás volt, viszonylag kedvezõ utazási lehetõséggel. Beiratkoztam a grenoble-i nyári egyetemre, francia történelem és irodalom kurzusra. Maradt annyi pénzem, hogy vagy néhány napra leutazhassak a Cote d'Azure-ra, vagy megvehessem a Grand Memento Encyclopédique Larousse-t. Ezt a nyolckilós könyvet választottam, sem azelõtt, sem azóta nem láttam hasonlót: nem a szokásos betûrendes Larousse valamelyik változata, hanem a tudományok - a humán és a természettudományok - logikus rendbe szedett együttese, a legkiválóbb szakemberek - mint Joliot-Curie - közremûködésével szerkesztve.

Hazajövet Bécsen, Bécsújhelyen át egyenesen Egyházasfaluba mentem, s beálltam aratni. Akkoriban és azután is hosszú évekig aratáskor mindig hazautaztam és munkába álltam.

- Vezekeltél.

- Igen, bár élveztem is. Nagyon féltem, hogy megszakad a kapcsolatom a családdal. Ma már látom, erõltetett viselkedés volt ez, de hasznomra vált. Igaz, érthetõ is, mert nagyon-nagyon féltettem a hozzájuk fûzõ szálakat.

"Végigdolgoztam családommal az aratást" (1948)

- Az aratás hogyan ment neked?

- Mikor édesanyám eldicsekedett a rokonságnak, hogy én is aratok, tamáskodva megjegyezték: "Igen-igen, biztosan úgy arat, mint az urak. Kettõt-hármat vág, azután leteszi a kaszát." "Nem - mondta édesanyám õszinte büszkeséggel -, a fiam végigdolgozza velünk az egész aratást, nagy hasznát vesszük." Jólesett a dicsérete. Meg is akartam mutatni, lássák, vagyok olyan legény, mint a többi, aki nem hiszi, jöjjön velem, nézze meg! Megfeszítettem erõmet, széles, nagy fogásokkal haladtam elõre. Iszonyú rendet vágtam!

A kaszálásnak azonban van egy fontos fortélya. A rendet a végén jól ki kell vágni, mert a rosszul kivágott sorvégben elbotlik a marokszedõ. Nagyotakarásomnak Teri húgom, a marokszedõ esett áldozatul, aki engem követve óriási nyalábokat szedett, ráadásul gyakran hasra esett. Panaszkodott is, miért veri õt az Isten azzal, hogy utánam kell markot szednie.

- Mi volt nehezebb, szigorlatra készülni vagy kaszálni?

- Nézd, az öcsém ugyanezt kérdezte tõlem, amikor az aratás szünetében izzadva körülültük a nagy tál aludttejet, ami pokolian jólesett. Neked sem mondhatok mást, mint neki. Akkor, ott, az volt a nehezebb. Amikor pedig a szigorlatra készültem, gyakran inkább arattam volna.

- Idõzzünk még egy kicsit a középiskolai éveidnél. A családról, a két családról már beszéltél. Könyvélményeidrõl még nem.

- A két világháború között a kultúra magunkba szívására gazdag önképzési lehetõség nyílt. Számos remek könyv jelent meg, amelyeknek lehet, hogy ma már megkérdõjelezik a tudományos értékét, rám azonban nagy hatással voltak. Csodálatos, lenyûgözõ élményt adtak. Izgalmasak voltak és érdekesek, nem tankönyvszagúak. Ott volt például Szerb Antal két kiváló kötete: "A világirodalom története" és a "Magyar irodalomtörténet". Meghatározó könyvélményem volt Babits Mihály "Az európai irodalom története" címû könyve. Azt mondtam, ha Babits Mihály mutat utat nekem, õ fogja a kezem, s figyelmeztet, itt állj meg fiam, abból nagy baj nem lehet. Amit õ értékesnek tartott, mind elolvastam, könyvét jegyzetekkel láttam el, kiegészítettem számtalan adattal, évszámokkal. Keresztül-kasul többször átolvastam csodaszép irodalomtörténetét, belõle akár szigorlatozhattam volna.

Késõbb rájöttem, ha töményen akarom élvezni az irodalmat, verseket kell olvasnom: régieket és moderneket, itthoniakat és külföldieket, és persze kedvencemet, utolsó nagy szerelmemet, Dsida Jenõt. Az õ versei állandóan bennem zengtek. A verseket nemcsak átfolyattam magamon, közülük nagyon sokat megtanultam. Az érettségin például a tanárom azért adta Madáchot tételként, mert az hitte, én az "Ember tragédiáját" könyv nélkül tudom, az utolsó betûig. Alig tévedett. Késõbb, amikor a második világháború végéhez közeledve minden felmentésem érvényét veszítette és be kellett vonulnom, három könyvet vittem magammal: egy német-orosz szótárt, egy atomfizika könyvet és egy Dsida-kötetet. De ez már más történet.

- Meglep, hogy természettudományos könyvekrõl nem szóltál. Hiszen ugyanilyen erõvel említhetted volna a kor két nagyhatású könyvét, Eddington: "A természettudomány útjai" és Jeans: "A csillagos ég titkai" címû munkákat.

- Tudatosan tettem. A középiskolában úgy voltam elkönyvelve, mint matematikus, fizikus. Az tehát természetes volt, hogy sok jó könyvet olvastam e témakörben is. Strasser V. Benõnek a zsidógimnázium fizikatanárának volt egy kiváló, nem hivatalos tankönyve, a "Középiskolás fizika". Ebben találkoztam elõször a kvantumelmélettel és Einstein relativitáselméletével. Csodálkoztam: miért nem beszélnek nekünk errõl a gimnáziumban? Mikola Sándornak, a Fasori Evangélikus Gimnázium matematika-fizika tanárának, igazgatójának "A fizikai megismerés alapjai" és Beke Manó: "Bevezetés a differenciál- és integrálszámításba" c. kötetét is nagyon szerettem. Ezek az olvasmányok persze érdeklõdésem fõsodrába estek, de nem csak ezek érdekeltek. Világosan emlékszem még két vaskos kötetre, melyek rabul ejtettek. Az egyik Durant: "A gondolat hõsei", a másik Wells különlegesen izgalmas "Nagy Világtörténelme". A legkiválóbb emberek fordították, igaz, a tudósok véleménye megoszlott. De "A gondolat hõsei"-rõl még Németh László is azt mondta, hogy filozófiai alapmûveltségét onnan szerezte. Mire elvégeztem a középiskolát, már kellõen fölizgatott az irodalom és a történelem is. Olyan szellemmel léptem ki a középiskolából, hogy a világon mindenrõl mindent tudni akartam. Kicsit sajnáltam, hogy pályát kell választanom, el kell köteleznem magam egyféle dolog mellett. Ezidõre már nem volt nagy probléma számomra, hogy az olvasnivalót milyen nyelven írták.

- Hány nyelvet tanultál meg a középiskolában?

- A latint, a németet és az angolt "hivatalból" tanultam, magánúton a franciát. Nevelõapám egyszer azt mondta: Milyen furcsa, tanuljuk a világnyelveket, a bennünket körülvevõ népek nyelvét pedig nem ismerjük. Megértettem, mennyire igaza van, és megtanultam szerbhorvátul. Megjegyzem, nem szeretem ezt a kifejezést: megtanultam. Ez valami teljesség elérését sugallja, amit pedig lehetetlen elérni. Nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy hány nyelven tudok, csak arra, hány nyelvvel foglalkoztam intenzíven. Késõbb rájöttem, a szerb nyelv mégiscsak kis nyelv, és egy menekült grófnõ segítségével elkezdtem oroszul tanulni. Amikor pedig a harmincas évek végén rövid idõre diplomáciai kapcsolatba kerültünk a Szovjetunióval, egy katalógusból kinézve azonnal rendeltem Moszkvából fizikakönyvet, s roppant kíváncsisággal végigolvastam.

Tehát, amikor a tizennyolcadik életévemet elértem, kinyílt a szemem, elég sokat láttam és tapasztaltam a világból, megismertem a jólétet, felismertem a nyomort. Kétségbeestem, rossz lelkiismeretemmel viaskodtam. Éreztem, keményen fel kell készülnöm, felhalmoznom magamban a tudást, ha valamit tenni akarok. Elhatároztam, minden részletet megvizsgálok, utána optimalizálok. Akkor persze még nem így fogalmaztam.

- Érettségi után miért a Mûegyetemet választottad?

- Említettem, nagyon szerettem a matematikát. Érdeklõdésem lángját nevelõapám táplálta, aki mûszaki ember volt. Õ adta kezembe a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokat, így lettem testvéremmel együtt rendszeres feladatmegoldó. E folyóirat az ország minden részébe eljutva segítette a tehetséges fiatalok kiválasztását. Feladatokkal látta el õket, közölte a legjobb megoldók nevét, megoldásait.

Kezdetben matematika-fizika szakra akartam jelentkezni, vonzott a tanári pálya. Nevelõapám azonban határozottan lebeszélt errõl. A középiskolai tanár eljegyzi magát a szegénységgel, egy mérnöknek nagyobbak a lehetõségei. Mérnökként akármi lehetsz - mondta. Csakhogy a Mûegyetemre már akkor is nehéz volt bejutni. Nevelõapám, akinek több egyetemi professzor barátja volt, kijelentette, szól az érdekemben. Ezt rettenetes sértésnek vettem, könyörögtem, nem kell, ne tegye. Én a magam erejébõl akarok mindent elérni. Ha engem, a tízgyermekes parasztcsalád gyermekét ilyen bizonyítvánnyal és eredményekkel nem vesznek fel, akkor senkit. Megfigyeltem ugyanis, hogy akkoriban, ha el akartam érni valamit, többre mentem azzal, hogy tízgyermekes parasztcsaládból jöttem, mintha azt mondom: a nagybátyám miniszterelnök.

- Ne mondd, 1934-ben?

- Pontosan akkor! Azokban az idõkben. Mindenhová így vettek föl, mint parasztgyereket. Nézd, ez érthetõ. Akkoriban nemcsak az én lelkiismeretem volt rossz, az egész társadalomé is. Még mindig könnyebb és olcsóbb volt néhány tehetséges szegénygyerek elõtt kitárni a kapukat, lehetõvé tenni a továbbtanulásukat, mint az egész társadalmi rendszert átalakítani.

- Tehát beadtad jelentkezésedet a Mûegyetemre.

- Igen, és egyidejûleg Pécsre is, a M. kir. Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Mindkét helyre fölvettek.

- Választhattál.

- Igen, választottam. Mindkettõt.

- Azt hogyan lehetett?

- Két egyetemnek egyidejûleg hallgatója lenni ma is, de akkor is tilos volt. Segítségemre sietett azonban az egyetemi képzésnek a társadalom akkori felépítésébõl fakadó, hallgatólagosan tudomásul vett formája, a mezei jogászság. A vidéki egyetemek ugyanis a mezei jogászokból éltek. Az évfolyamra beiratkozott 100-200 hallgató, de csak 10-20 járt elõadásokra. A többi csak vizsgázott. Magyarországon ekkoriban temérdek aranyifjú élt. Gazdag földbirtokosok, gyárosok csemetéi, akik bolondok lettek volna az egyetem padját koptatni. Vadászgattak, báloztak, költötték a szegény ember pénzét. A diplomát azért meg akarták szerezni. Igaz, így lehetõség nyílott arra is, hogy valaki a munkája mellett elvégezze az egyetemet.

Számomra azonban elkezdõdött a nehéz világ. A Mûegyetemen hallgattam az elõadásokat, vizsgáztam, szigorlatoztam, közben készültem a jogi vizsgákra is, vonatra ültem, s mezei jogászként vizsgáztam Pécsen. Tudatosan, potenciális megváltóként vállaltam a megpróbáltatásokat. Tizennyolc évesen úgy gondoltam: a társadalom rendjét a jogászok szabják meg, a termelési folyamatokat a mérnökök. Nyilvánvaló, hogy az alap és a felépítmény nálunk sehogy sincs egyensúlyban. Itt kell rendet teremteni. Ehhez kell nekem jogot tanulnom és technikát.

Csalafintaságom - hogy két egyetemet végzek párhuzamosan - ha kitudódott volna, valószínûleg mindkét egyetemrõl eltávolítanak.

- Meddig tartott ez az állapot? A jogot is elvégezted?

- Elõbb lettem jogász, mint mérnök! Igaz, nagyon hamar rájöttem: céljaimra, a társadalom struktúrájának megismerésére, világmegváltásra a jog nem alkalmas. Felismertem, túl sok hasznát nem veszem. Mégis elvégeztem, egyrészt virtusból: ha már belekezdtem, megmutatom, egy mérnök félkézzel elvégzi a jogot - hivalkodtam fiatalos gõggel. Másrészt a római jog miatt nem hagytam abba a tanulást. Még emlékszem erre a szép, logikus, nagyon komoly tárgyra. Magam is komolyan vettem, éjjeleken át tanultuk bátyámmal a latin nyelvû definíciókat és latinul folytattuk le a képzelt peres eljárásokat. Õ is velem járt a pécsi egyetemre, míg itt Pesten a Kereskedelmi Akadémiát végezte. Végül is államtudományi doktorátust szereztem, de kicsit szégyellem magam.

- Miért, szégyenkezned talán mégsem kellene.

- Megmondom neked õszintén, mindenkinek megtiltanám a második egyetemi diplomaszerzést. Amikor azt mondja valaki dicsekedve, két-három diplomám van, nem tudom hány doktorátusom, akkor általában kiderül, ott valami nincs rendjén. Valaki valamit bizonyítani akar, valaminek a hiányát leplezi.

- Ezt mondod ma, az interdiszciplináris tudományok korában!?

- Ez ma talán még inkább igaz. Aki elvégez egy egyetemet, annak legalább azt meg kellene tanulnia, hogyan kell "tanulni". Szent meggyõzõdésem, hogy a kutatás vagy fejlesztés célratörõ tanulás és kreatív munka összehangolt egysége, amit csak önmagunk, esetleg az azonos témán dolgozó kutatótársaink segítségével realizálhatunk. Egy újabb egyetem legtermékenyebb éveinket iktathatja ki. A szervezett átképzés, továbbképzés szükség diktálta kényszerérõl természetesen nem beszélek.

- Térjünk át akkor a mûegyetemi idõszakra.

- Mire vagy kíváncsi?

- Az oktatásra, a tanárokra, a harmincas évek Mûegyetemére..., mindenre!

- Néha arra gondolok, a hajdani Mûegyetem felépítése mennyire áttekinthetõ, egyszerû volt. A vegyészmérnöki és a gépészmérnöki képzést egyetlen kar végezte. Egy dékán, irodavezetõ, annak egy titkára és János bácsi, a hivatalsegéd. A tanszéken a professzoron kívül általában egy adjunktus volt, aki a gyakorlatokat vezette.

Nem voltak tanulókörök, évfolyamfelelõsök és ki tudja még hányféle tisztségviselõ, ellenben volt egy csodálatos intézmény, megszüntetését nagyon fájlalom. Minden évfolyamnak rajzterme volt. Ebben a nagy teremben minden hallgatónak külön asztal jutott, zárható fiókkal. A rajzterem volt a hallgatók otthona. Itt gyülekeztünk ebédszünetben, ide tértünk be az órák után. Nagy-nagy beszélgetések, óriási dumák, viták folytak itt. Fölültünk az asztalokra és kibeszéltük a világot.

Akkoriban a diákok sokkal inkább önmagukra, illetve egymásra voltak utalva, mint ma. Önállóságra neveltek, és ez hasznos volt.

- Kik oktattak a Mûegyetemen?

- Legtöbb tanárunkat szerettem, ugyanakkor kritikus szemmel vizsgáltam õket, az ideális tanáreszményt mozaikképszerûen igyekeztem belõlük összerakni. A legtöbbjük hatott rám, tanárideálom mégsem volt. Szentmártony oktatott matematikára. Tiszteltem, mert komolyan vette a dolgát. Tömören, logikusan és nagyon precízen adott elõ. 1932-ben jelent meg németül Neumann Jánosnak "A kvantummechanika matematikai alapjai" címû alapvetõ könyve. Szentmártony rövid idõ múlva már speciális kollégiumot tartott a kvantummechanika matematikájából a legjobb hallgatóinak. Lépést tartott tudománya fejlõdésével, modern matematikát oktatott.

Fizikaprofesszorunk Pogány Béla volt, az Akadémia rendes tagja. Õt messzirõl bámultuk, én eléggé vegyes érzelmekkel. Az élet királya szerepkörében tetszelgett, elõfordult, hogy elõadására teniszütõt lóbálva, teniszfelszerelését hozva érkezett, és azt kérdezte: "Na, mondja meg nekem valaki, hol is hagytuk abba a múlt órán?" Azt a látszatot keltette, hogy csak úgy mellékesen, a játék szünetében tart egy-egy fizikaelõadást a Mûegyetemen. Megesett, hogy taxiban vizsgáztatott, és a megszeppent egyetemistát valahol kitette, mondván: "Maga megbukott!" Regisztráltam, így is lehet élni, ez az életvitel azonban idegen volt tõlem.

Jól emlékszem Verebély Lászlóra, a villamos erõmûvek és hálózatok professzorára. Híres dinasztia volt az övék, a professzor több vitézségi kereszt, emlékérem tulajdonosa volt. Óráira mindig lelkiismeretesen készült, hivatástudó, hallgatóival törõdõ embernek ismertem meg. Tiszteltem õt, kemény, egyenes gerincû ember volt, nemigen rejtette véka alá véleményét. Emlékszem, közvetlenül a nyilas hatalomátvétel után, 1944 októberében a kilences villamossal együtt jöttünk az egyetemre, õ meg nagy hangon kiabálta: "Mit szól hozzá, ezek a csibész gazemberek átvették a hatalmat, és azt az ütõdött, idegbeteg, hülye Szálasit tették meg miniszterelnöknek!" Ordítva szidta a nyilasokat, zengett a villamos. Nem voltam én sem gyáva legény, de akkor jócskán behúztam a nyakamat.

Tanított még bennünket a legendás hírû, szeretetre méltó Pattantyús Ábrahám Géza, mindannyiunk Patyi bácsija. Általános géptanról, emelõ- és szállítóberendezésekrõl adott elõ, megszállott hivatástudattal, szívében diákjai iránt érzett szeretettel. A fiatalság ezt megérzi, s gyakran ki is használja. Patyi bácsinak rettenetesen fájt, ha valakit meg kellett buktatnia, így ez elég ritkán fordult elõ nála.

- Õ sok kedves anekdota fõszereplõje.

- Nekem is van egy történetem, néha elmesélem tanítványaimnak. Mondják, az ember álmaiban gyakran visszatérnek élete szörnyû eseményei, nagy megrázkódtatásai. Érdekes, nekem nincsenek ilyen, szorongással, félelemérzéssel kísért álmaim. Pedig álltam félúton az egymással farkasszemet nézõ T-34-es és Tigris páncélos között, és vártam a véget, mert bármelyikük lõ, én is meghalok. Ez a kép soha nem jött elõ álmaimban. Patyi bácsi azonban igen.

Szerettem az öreget, jártam az óráira, megpróbáltam figyelni, mégsem sikerült, mert nemigen érdekelt a tárgya, elõadásmódja ráadásul csapongó volt. Akkor már megcéloztam az elméleti fizikát, az atomfizikát. Igen csekély készülés után mentem Patyi bácsihoz vizsgázni, mondván, eleget tudok fizikából, nagy a vizsgarutinom is, megbukni nem fogok. Nekem már más a dolgom, a többivel nem törõdöm. Beültünk szépen az öreghez és elkezdõdött a vizsga. Meleg volt, izzadt a gyerek, izzadt Patyi bácsi. A gyerek semmit nem tudott. - "Istenem, Istenem - mondta az öreg - nem buktathatom meg, jöjjön el újra." Hívta a következõt. Izzadt Patyi bácsi, izzadt a gyerek, ez sem tudott semmit. Jöttem én, odaadtam az indexemet, õ végiglapozta, megtörölte a homlokát, majd jólesõen hátradõlt és így szólt a többiekhez: - "Tudják, a pedagóguspálya nagyon nehéz hivatás, de vannak szép pillanatai. Amikor annak lehetünk tanúi, hogy az elvetett mag kikél. A pedagógusnak ezek a jutalom percei. Miként a kolléga indexébõl látom, számomra most a jutalom percei következnek." Elöntött a verejték. Álltam kõvé dermedten, s azt gondoltam kétségbeesve: drága jó Patyi bácsi, elrohanok, kiugrom az ablakon, soha-soha többé nem jövök el készületlenül, csak most engedjen el. De már nem lehetett visszakozni. Én, aki úgy jöttem el, hogy megbukni nem fogok, iszonyú csapdába estem. Felelnem kellett, jól felelnem. Patyi bácsi pedig lassan újra izzadni kezdett, egyre kétségbeesettebben és egyre jobban.

- De kedves kolléga úr - szólt siránkozva -, erre én nem adhatok kitûnõt!

- Professzor úr, én kirúgnám magam! - vigasztaltam.

- Hogyan mondhat ilyen, hiszen csupa kitûnõ meg jeles van az indexében! Azután elkezdõdött a huzavona, õ megpróbálta felhúzni, én lealkudni a jegyet. Azóta is, ha errõl álmodom, kiver a veríték!

Van még egy szorongató emlékem Patyi bácsiról. Az idõpont 1952-53 lehetett, az öreg nyugdíj elõtt állt, jómagam akkor már professzortársa voltam a Mûegyetemen. Nekünk, professzoroknak ideológiai órákra kellett járnunk. Engem kevéssé zavart a dolog, akkor már Kossuth-díjas tanszékvezetõ voltam, s úgy gondolkoztam, nemigen érhet baj, elég rutinom van, ha kell, átevezek a kvantummechanika vizeire, a Heisenberg-féle határozatlansági relációhoz és környékére, s jöjjön csak utánam az elõadó, ha tud.

Szegény öreg Patyi bácsi rettentõ izgalommal élte át ezeket a szemináriumokat. Szeretett volna megfelelni az elvárásoknak, térdén a pad alatt a könyv, elõtte a jegyzet, arcán a szorongás, mert nem tudta eldönteni, jelentkezzék-e vagy sem. Tragikus, lehangoló, szívbe markoló látvány volt.

- Az atomfizika iránti vonzalmadban nyilván szerepet játszhatott Bay Zoltán is.

- Igen. Bay Zoltán a harmincas évek végén kezdte meg atomfizikai elõadásait a Mûegyetemen. Az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumának vezetõje volt, Aschner Lipót vezérigazgató külön az õ számára létesítette az Atomfizikai Tanszéket a Mûegyetemen. Szemünkben Bay jelentette a modern tudós típusát, fiatal, magas, jóképû, nagyszerû elõadásokat tartott, Opel kocsin járt, amit maga vezetett. Ráadásul rettenetesen izgalmas és modern tudományág professzora, az atomfizikáé. Rendszeres látogatója lettem elõadásainak.

- Az egyetemet elvégezve azután az Atomfizikai Tanszékre kerültél...

- Nem, elõször még a Villamos Gépek és Mérések Tanszékén dolgoztam, villamos méréseket oktattunk, villamos rajzokat ellenõriztünk. Engem azonban az atomfizika vonzott. Elhatároztam, becsöngetek Bay Zoltán tanszékére és elõadom, itt szeretnék dolgozni. Sokáig mégsem mertem megtenni. Volt ugyanis egy nagyon szigorú, szúrós szemû adjunktusa, Papp György. Tartottam tõle. Azután mégis erõt vettem magamon, és a fölmentem a tanszékre. Legföljebb kirúgnak. Papp György nyitott ajtót, elég nyersen rám szólt:

- Mit akar?

- Nézze, ne haragudjék, nagyon szeretnék bejárni önökhöz, mert... - kezdtem elbizonytalanodva, de félbeszakított. - Na végre, tudhatta volna, hogy már régen várunk magára.

Késõbb végleg átmentem az Atomfizikai Tanszékre. Közelebbrõl megismertem Papp Györgyöt. Kiderült, hogy tüskés külseje egy csodálatos, érzõ szívû embert rejt. A keménybeszédû, de jámbor, roppant nagy tudású embert nagyon megszerettem. Tragikus körülmények között külföldön hunyt el, halálhíre mélyen megrendített.

- Professzor úr, késõbb tagja lettél annak a kutatócsoportnak, amely Bay Zoltán vezetésével megvalósította a ma már világhírûnek minõsülõ Holdradar-kísérletet. 1946 februárjában egy amerikai csoporttal egyidõben "meglokátoroztátok" a Holdat. Új tudomány, a radarcsillagászat született munkátok eredményeként.

- Igen, így van.

- Meg kell kérdeznem, mert nem értem, és fúrja is az oldalamat a kíváncsiság, miért hallgat Simonyi Károly a Holdradar-kísérletrõl, abban végzett munkájáról? Látványosan kerülsz minden ünneplést, amely nektek szól.

- Nehéz beszélnem errõl.

- Bay Zoltán jobbkeze voltál.

- Nem egészen.

- Elméleti számításaid szükségesek voltak a kísérlet sikeres megvalósításához.

- Jó, jó, rendben van. "A Bay-csoport" a második világháború alatt mikrohullámú kísérletek végzésére, pontosabban radar kifejlesztésére alakult. Ennek megvalósítására az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumát jelölte ki a Honvédelmi Minisztérium. A kísérletben résztvevõk katonai felmentést kaptak a háborús szolgálat alól. A Holdra mikrohullámú jelet küldeni, azt detektálni, Bay Zoltán késõbbi elképzelése volt. Õ volt a vezetõnk, ontotta az ötleteket, intuitív készségben messze mindannyiunk fölött állt. Nagy fizikusnak, igazi tudósegyéniségnek tartottam. A második ember az elõbb már említett testvéri jóbarátom, Papp György volt, õ kritikai érzékével magasodott fölénk. Én egy kicsit kilógtam a sorból, a legjobb esetben is csak a harmadik helyre pályázhattam. Elmesélek valamit, abból megértheted hozzáállásomat a kísérlethez.

A háború végén elvittek katonának, hadifogságba kerültem, de nemsokára visszatértem. A következõket tapasztaltam. Az addigi kutatásban végzett munkámat nekrológszerûen feldicsérték, nemigen számítottak arra, hogy a hadifogságból élve kikerülök. Úgyis meghalt szegény, gondolták.

Hazatérve kétségbe ejtett a rommá vált Budapest látványa. Nem titok, az Egyesült Izzót leszerelték, elvitték a berendezéseit. Az Izzó laboratóriumához nem nyúltak, Bay Zoltán kedvéért meghagytak egy berendezést a Holdradar-kísérlet számára. Láttam, javában folytatják a tisztán elméleti jelentõségû kísérletet akkor, amikor az ország romokban hever. Nem, akkor én nem értettem egyet a radarkísérlet továbbvitelével, hittem, hogy más, sokkal fontosabb feladataink vannak. Most már belátom, tévedtem. Az ország mégiscsak felépült, felépítették nélkülünk is, akik ott az Izzóban az alapkísérleten dolgoztunk. A magyar Holdradar-kísérlet pedig nemzetközi hírû lett, máig emlegeti a világ.

Értsd meg, azért nem hagyom magam ünnepeltetni, mert bár részt vettem a kutatásokban, nem végeztem teljes szívvel és lélekkel a munkámat. Szerepemet túlértékelték, túlzásnak tartom, hogy annyit hivatkoznak rám. Amikor a múlt nyáron Bay Zoltán idehaza volt, hosszan elbeszélgettünk, neki is elmondtam mindezt.

- Hadifogságba hogyan kerültél?

- A háború vége felé beöltöztettek minket is, egy páncéljavító mûhellyel vonultunk vissza, ahogyan a front haladt. Csehszlovákia területén estünk amerikai hadifogságba, elõtte azonban tönkrebombáztak bennünket. Szegény kenyerespajtásom, akivel végig együtt voltam, ott halt meg, darabjait én szedtem össze és temettem el. 1945. május 2-án. Az amerikaiak azután átadtak bennünket a szövetségesüknek, akik vagonokba tereltek. Elindultunk a Szovjetunió felé.

- Élményanyagod, a világról alkotott képed mindenesetre bõvülhetett. Megosztanál velünk ezekbõl a benyomásokból néhányat?

- Háromszor jártam a Szovjetunióban. 1945-ben hadifogolyként, 1955-ben atomdiplomataként, akkor már a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatóhelyettese voltam, majd 1962-ben mint magánember. Könyvem orosz kiadásáért rubelben kapott tetemes honoráriumot kellett ott elköltenem családommal. Háromszor találkozhattam tehát tízéves idõeltolódásokkal szovjet emberekkel. Érzelmileg leginkább az elsõ találkozás hatott rám, az hozta legközelebb az orosz népet. Nekünk, hadifoglyoknak nem volt szabad érintkezni velük, mégis láttuk, õk szenvedõ embereknek tekintenek bennünket, akik rongyosak és éheznek. Alig volt valamijük, mégis, ahol tudtak, még titokban is segítettek. Egyik alkalommal a közeli kolhozban dolgoztunk a mezõn. Azután enni kaptunk. A többi magyar dörzsöltebb volt nálam, elõvették eldugott kanalaikat. Nekem nem volt, ott kínlódtam, szerencsétlenkedtem a csajkámmal. Egyszer csak megállt elõttem egy dobhasú orosz kisfiú, kezében cifra orosz kanállal. Nyújtotta felém. Néztem a kisfiút, néztem a kanalat, nem értettem, miért teszi. Azután megláttam távolabb az asszonyok egy csoportját, integettek, fogadjam csak el a kanalat, õk küldik. Messzirõl észrevették, hogy a hadifogolynak nincs mivel ennie... Amikor hazaértem, és elmeséltem kedvezõ benyomásaimat az orosz emberekrõl, ismerõseim úgy néztek rám, mintha nem lennék normális.

- Hogyan kerültél haza?

- Nagyon lefogytam. Negyvenegy kilóm és a látványos bordamûtétbõl származó sebhelyem segített. A halni készülõk közé raktak, hazaküldtek. Rövid idõ múlva Németországban találtuk magunkat, az Odera melletti Frankfurtban. Itt volt egy ún. "átjátszó" tábora a hadifoglyoknak. Hömpölygött a sok ezer ember, a lágeren kívül hatalmas káosz, belül teljes rend. A táborban kiválasztottak portásnak. Németül tudtam és egy kicsit oroszul is. A szerepköröm szabályai szerint nyitottam a kaput, ha egy szovjet tiszt érkezett, õ kezembe adta félig elszívott cigarettáját. Kezdetben elhárítottam ezt a gesztust, mivel magam nem cigarettáztam, késõbb rájöttem, a dohány itt deviza. Gondosan gyûjtöttem a cigarettavégeket, tisztségemhez tartozónak tartottam, türelmesen vártam, míg a tiszt kettõt-hármat még szív a cigarettájából, majd eltettem a maradékot.

Egy pillanatkép megdöbbentõ jelképként belém égett. Ötösével, összekapaszkodva, kétezernyi ember ömlött be a kapun, "morituri", csontvázsoványan, élõ hullaként, lerongyolódva. A kapu egyik oldalán én álltam, meredten bámultam az infernális emberfolyamot. Szemben velem egy szovjet tiszt állt, életerõsen, gyönyörûen dekorált egyenruhában, és húzta a strigulákat, számolta az embereket. Látom, céduláját könyvtáblán tartja. Rettenetesen izgatott lettem. Ezen a szörnyû, bûzös emberáramlaton át megpróbáltam kibetûzni a könyv címlapját. A tiszt egy pillanatra feljebb emelte a lapot, és én elolvastam a német nyelvû címet: "Untergang des Abendlandes". Igen. Spengler egy idõben nagyon felkapott könyve volt a nyugat bukásáról.

- Könyvek, a könyvek... Még ilyenkor is ezek foglalkoztattak.

- Igen, érdekelt például az, hogy az emberek milyen könyveket dobálnak el. Európa akkor tele volt szeméttel, eldobott holmikkal... és temérdek elszórt könyvvel. Ha alkalmam volt rá, egy pillanatra felvettem és megnéztem, milyen könyveket tartanak érdemesnek az emberek arra, hogy magukkal vigyenek a frontra.

- Professzor úr, hazatérve most már végleg elindultál az értelmiségi pályán. Szerencsésnek vagy szerencsétlennek tartod nemzedékedet?

- Generációm közvetlenül a háború elõtt végzett, majd 1946-ban kezdte az új életet. Hátrányunk is, elõnyünk is származott ebbõl. Hátrányt jelentett számunkra, akik tudóspályát választottunk, hogy mi nem láthattunk világot. A nálunk fél generációval idõsebb Bay Zoltán és Szalay Sándor az egyetem elvégzése után tekintélyes külföldi kutatóközpontokba mehettek, Berlinbe, Londonba, ott megtanulhatták, hogyan kell a tudományt mûvelni, elkészíthették doktori disszertációjukat, a legnagyobbakkal találkozhattak. Számunkra ez az út lezárult. Elõnyünk ugyanebbõl a ténybõl származott, abból, hogy 1940-ben végeztünk. Tiszta lappal indultunk és vákuumban. A nagy öregek valamilyen módon szinte törvényszerûen kompromittálták magukat, esetleg disszidáltak. Idehaza új egyetemek, kutatóintézetek épültek, soha nem látott lehetõségek nyíltak. Mögöttünk pedig már volt némi tudományos múlt. Rengeteget számított a mi 6-8 éves elõnyünk azok elõtt, akiket késõbb vezetnünk kellett. Tehát, bár szinte kezdõ voltam, mégis az adott idõpillanatban két-három tanszék vezetésére is eséllyel pályázhattam.

- A Mûegyetem Bánya-, Kohó- és Erdõmérnöki Karán lettél tanszékvezetõ, Sopronban. A szülõföld vonzása miatt döntöttél így?

- Nem. A véletlen játszott közre, hogy oda kerültem. Találkoztam Tárczy Hornoch Antallal, a soproni egyetem geodéziai és bányaméréstani tanszékének vezetõjével. Beszélgetésünk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megpályáztam a kar fizika-elektrotechnika tanszékének vezetõi állását. A tanszéket idõközben kettéosztották, Kovács István lett a fizika tanszék vezetõje, én az elektrotechnikáé. Megdöbbentett, mennyire erõs fakultás a soproni, milyen színvonalas munkát végeznek a kutatók. Sopronban 1948-1952 között dolgoztam, ahol Tárczy Hornoch Antalon kívül olyan világszerte ismert szakemberek oktattak, mint Boleman Géza, Verõ József, Mika József és mások. Budapestrõl érkezvén is azt éreztem, nagyon-nagyon rá kell kapcsolnom, ha méltó akarok lenni a karon végzett munka színvonalához. Nagyobbik fiam pár hónapos volt, amikor leköltöztünk oda, a kisebbik már ott született.

- Mire jutottál Sopronban?

- Elhatároztam, a nagyfeszültségû berendezés mellé gyorsítóberendezést építek. Ez mégiscsak elektrotechnikai, mérnöki probléma. Támogatott a lelkes tanszéki gárda és két nagyon tehetséges aspiránst kaptam; õk segítettek munkámban. Egyikük ma Amerikában neves professzor, a másik a Központi Fizikai Kutatóintézet kiváló fizikusa, igazgatóhelyettes volt Dubnában.

- A nevük titok?

- Ó, nem! Schmidt Györgyrõl és Erõ Jánosról van szó. Volt rajtuk kívül egy bámulatosan ügyeskezû idõs laboránsom, Horváth bácsi. Õ még ahhoz a generációhoz tartozott, akik a mesterlevélért végigvándorolták Európát. Az égvilágon mindent megcsinált, ha elmagyaráztuk neki, hogyan képzeljük el. Elkészült a gyorsító, felkészültünk arra, hogy Magyarországon elõször részecskegyorsítást hajtsunk végre. A bonyolult ionforrás-berendezést a földrõl kezeltük, én pedig kezemben a mûszerrel a jelenség megfigyelésére a nagyfeszültségû rész fémgömbjébe ültem, vagyis inkább összegömbölyödtem benne, mint gyermek az anyja méhében. Bezártak, becsavaroztak, majd gondosan elsimították a gömb felszínét. Erre vigyázni kellett, csak ezután helyezték feszültség alá a gömböt. Mentek föl a feszültséggel, én néha kikiabáltam a gömbbõl, végül elérték a háromnegyedmillió voltot. A gyorsítás sikerült, s végre hajnali négykor kikecmereghettem a nem éppen kényelmes munkahelyemrõl. Elõadáson néha felteszem a kérdést hallgatóimnak: be mernének-e ülni az egymillió volt feszültségû elektróda belsejébe. Mert hogy ott nulla az elektromos térerõsség, arra én szó szoros értelmében a nyakamat tettem!

- Az úttörõ kísérlet sikerére fölfigyelt a szakma?

- Igen, ezért kaptam a Kossuth-díjat. De mások is fölfigyeltek. Hamarosan megjelent nálam Sopronban két komoly, civilbe öltözött úriember, egy alezredes a Haditechnikai Intézetbõl és egy õrnagy. Körülnéztek, a biztonsági intézkedések felõl kérdezõsködtek, majd közölték, Farkas Mihály honvédelmi miniszter érdeklõdik a dolgaink iránt. Mert a honvédség számára az atom borzasztóan fontos - közölték bizalmasan. Jelentkezni fogunk! - biztosítottak és elmentek.

Kétségbeestem. Kellett ez nekem! Itt van, most mit csináljak? Abba kellene hagynom az egészet, azt mondani, uraim tévedés történt, nem értek hozzá, nem akarom, nem ez a hivatásom. Napokig gyötrõdtem, és életemben ez alkalommal egyetlen egyszer felvillant bennem a gondolat: Sopronhoz nagyon közel van a határ... Aztán az egyik éjjel felültem az ágyamban, és egycsapásra megvilágosodott, mit kell tennem. Mennyit álmodoztam én egy igazi nagy ötmillió voltos, precíziós, nyomás alatti gyorsítóberendezésrõl! Most íme, terveim valóra válhatnak. Hiszen honnan tudná Farkas Mihály, hogy a katonáknak mi kell? Én, a fizikus majd megmondom neki! Gyorsítót kell építeni, mert azzal imitálni lehet a nagy neutronsûrûséget, a radioaktivitást, kipróbálhat vele mindent, amit csak akar. Azonnal nekiláttam, gyönyörû rajzokat készítettem az új gyorsítóról, mellé kis embert is, hogy az arányokat érzékeltessem, részletes költségkimutatást a kiadásokról. Azután szépen összegöngyöltem a terveket és izgatottan, de már reménykedve vártam, mikor szólít magához Farkas Mihály.

Hamarosan megjött a parancs, percre pontosan jelenjek meg a Honvédelmi Minisztérium új épületszárnyában, ami közvetlenül a régi épület mellett volt. Felutaztam Sopronból, idõben jelentkeztem, már vártak, fölvezettek a honvédelmi miniszter elsõ helyetteséhez. Nagyon szívélyesen fogadott, majd kivezetett az utcára. Ott már egy hatalmas lefüggönyözött autó várt minket. Ez úgy látszik hozzátartozott a rítushoz. Beültünk, az autó elindult, megkerülte az épülettömböt, és pár perc múlva megállt a másik kapunál. Minden elõ volt készítve, kiszálltunk, nagy bokacsattogás jobbra-balra, fölmentünk egészen Farkas Mihály elõszobájáig. Nagyon tudtam uralkodni magamon, ugyanakkor kritikus megfigyelõ voltam. Jé, milyen komikus, rögzítette a tudatom, a miniszterhelyettes - tábornok volt, csillagokkal, tölgyfalevelekkel -, mielõtt kopogott és beléptünk volna, egy pillanatra megállt, végignézett magán, rendben van-e a zubbonya, egyenruhája. Beléptünk. Farkas Mihály egyedül volt a szobában, jöttünkre fölállt óriási íróasztala mögül. Azon három-négy telefon, semmi más. Odajött, üdvözölt, majd mind a hárman leültünk. Kedélyes hangnemben indult a beszélgetés, de mindjárt váratlan fordulatot vett. Farkas Mihály nekem szegezte a kívánságát. - "Professzor elvtárs, hallottam milyen szép eredményeket ért el a kísérleti atomfizika területén. A honvédség természetesen ezt a legmesszebbmenõkig használni akarja, ennek pedig legegyszerûbb módja az, hogy professzor elvtárs belép a honvédség kötelékébe. Úgy tájékoztattak, Önnek ez ellen nem volt ellenvetése."

Meghûlt bennem a vér. Errõl nem volt szó. Szerencsére nem estem pánikba. Furcsa dolog, de tény, feletteseimtõl, bármilyen magasan álltak, soha nem jöttem zavarba. "Fölfelé" majdnem mindig jobban tudtam érvelni, mint "lefelé".

Igen, de én pedagógus vagyok, ugyanakkor kutatni is szeretnék - próbálkoztam Farkas Mihályt lebeszélni. Közbevágott: - "Az egész hadsereget taníthatja, az egész országot! Nálunk kutathat csak igazán. Gondolja meg, maga most kér, könyörög. Akkor egyszerûen parancsba adhatja, ha valamit el akar érni!"

A mindenit - gondoltam -, milyen elképzelései lehetnek ennek az embernek a fizikai kutatásokról, ha azt hiszi, napiparancsba adhatom: fiúk, most ezt vagy azt fedezzétek fel! Tovább ellenkeztem. A miniszterhelyettes megdöbbenve nézett, szemébõl kiolvastam: ez a civil úgy látszik nem tudja, kivel áll szemben. A kíváncsiság ördöge bújt belém, átsuhant a fejemen az ötlet, megkérdezem: Farkas elvtárs milyen rendfokozatot szán nekem? Soha nem vittem semmire a katonaságnál, most eldicsekedhetnék - elsõsorban otthon, a szülõfalumban -, nekem ezt a rendfokozatot szánták. De néma maradtam, mert rájöttem, ha e kérdés után mondok nemet, a miniszter arra gondolhat, hogy alkudozni akarok.

Amikor Farkas látta, hogy nem állok kötélnek, témát váltott, s megkért, térjünk a tárgyra. Elõvettem, kiteregettem a rajzaimat és elmagyaráztam az ötmillió voltos gyorsítóberendezés tervét.

- Rövidesen a Budapesti Mûszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan Tanszékének vezetõje és a Központi Fizikai Kutatóintézet Atomfizikai osztályának vezetõje lettél.

- Igen.

- Valamit nem egészen értek. Párttag voltál?

- Nem.

- Még kevésbé értem.

Nézd, amikor Sopronba kineveztek, ebbõl senki sem csinált nagy ügyet. Amikor Budapestre akartak hozni, abból már nagy cirkusz kerekedett. Bekérettek a pártközpontba. A fõszemélyzetis, ismert régi pártmunkás, fanyar, megkeseredett arcú ember, leültetett, és nagyon feszesen, majdhogynem ellenséges hangon indította a beszélgetést. Elõtte egy halom akta, feljegyzés. Azt mondta: - Ide figyeljen, Önt mi, mások javaslatára, nagyon fontos feladatok megoldására szánjuk, mert nem kis dolog a Mûegyetem budapesti katedrájának és a legelõkelõbb kutatóintézet atomfizikai osztályának vezetése. Ugyanakkor súlyos kifogásunk van maga ellen, éspedig az, hogy semmiféle politikai megmozdulásban nem vesz részt, nem nyilatkozik, nem áll ki a rendszerünk mellett.

- Már ne haragudjék - húztam ki magam -, én ezt a munkámmal teszem, elõadásaim vannak Sopronban és Pesten is, utazom...

- Ne is folytassa! - szakított félbe. - Tudjuk, arra szokott hivatkozni, hogy sok a munkája, nem ér rá. De várjunk csak, maga mindig ilyen apolitikus volt? Elkezdett papírjai között lapozgatni, majd kihúzott egyet, és számomra is meglepõ tényt közölt. - Itt az áll, hogy a harmincas években maga volt az egyetlen, aki nem lépett be a mûegyetemi Hungarista Bajtársi Egyesületbe. Pedig beléphetett volna, megvoltak a feltételei. Majd megenyhülve közel hajolt, és azt kérdezte: - Hogyan csinálta ezt? Nem volt ebbõl semmi kellemetlensége?

Kiegyenesedtem. Pillanatra átvillant rajtam, na, most hõst csinálhatsz magadból. Aztán elnevettem magam: Nem, nem. Kérem, bármilyen furcsa, ebbõl nekem semmi bajom nem származott. Nem említettem, hogy a közös honvédelmi gyakorlati foglalkozásokon a H.B.E. tagjai a saját századbeosztásuk szerint masíroztak, én viszont így a nyolcadik, a zsidószázadhoz kerültem, ami akkoriban - képzelheted - nem járt elõnnyel.

Ettõl kezdve a beszélgetés roppant szívélyessé vált, búcsúzáskor hosszan rázta a kezem.

- Én azért megkérdezem, mert bár személyzetis nem vagyok, de kíváncsi az igen: miért vagy apolitikus?

- Semmiféle olyan szervezetbe nem akartam belépni, ami véleményemet, gondolataimat a legkisebb mértékben is megkötötte volna. A gondolati szabadságomat féltettem mindenféle béklyótól. Ezért tartózkodtam a vallástól, a Bajtársi Egyesülettõl és minden párttól, ami olyan cselekvésre kényszeríthet, amivel esetleg nem értek egyet. Az önállóságomat féltettem. Bennem ugyanis nagy hûség- és kötelességérzés van: amit vállalok, azt mindenáron igyekszem véghezvinni. Hallgatólagos egyezséget kötöttünk a hatalommal, én minden erõmet megfeszítve végzem a dolgom, õk pedig hagynak az utamon járni. Egy példa a múltból: Sztálin 70 éves - születésnapján, 1949. december 21-én feldíszítették a Mûegyetem tantermeit. Minden professzornak, aki reggel elsõ órát tartott, dicsõítõ beszédet kellett mondani a nagy vezérrõl. Jött hozzám is a dékáni titkár, kért, tartsam meg a beszédet, ez az utasítás. Mondtam neki, én bizony nem mondok beszédet.

- Miért? - kérdezte meglepve.

- Nézze kollégám, az olyan lenne, mintha egy katolikus gyülekezetben protestánst kérnének fel elõimádkozónak.

Elszürkült az arca, megrovó hangon replikázott.

- Nem hiszem, hogy a dékán elvtárs örülni fog professzor úr szellemeskedésének.

A vége az lett, hogy a dékán másnap reggel velem jött, én beültem az elsõ padba, õ megtartotta a beszédet, dolga végeztével kiment, én fölléptem a katedrára és a táblára írtam a Maxwell-egyenleteket.

Ma már azt is látom, hogy maga az a tény, hogy megtarthattam ideológiai függetlenségemet, nem erény volt, hanem kiváltság, amely különleges, elsõsorban a haditechnika számára fontosnak tartott szakmámnak - atomfizikusi mivoltomnak - volt köszönhetõ. Nem tudom, milyen megalkuvásra lettem volna hajlandó, ha választás elé kényszerülök. Szinte értetlenül csodálom azokat az írókat, mûvészeket, akik inkább hallgattak vagy az íróasztal számára dolgoztak.

- A Központi Fizikai Kutatóintézetnek késõbb, úgy tudom, igazgatóhelyettese lettél.

- Igen. Kovács Istvánt kinevezték igazgatónak, Jánossy Lajos meg én voltunk az igazgatóhelyettesek. A Mûegyetemen egész állásban, a KFKI-ban félállásban voltam. Amikor pedig Kovács István lemondott, az Akadémia elnökének felkérésére rövid ideig az intézet megbízott igazgatója lettem.

- Milyen terveket akartál megvalósítani a KFKI-ban?

A Központi Fizikai Kutató Intézet vezérkara az ötvenes évek közepén. Jánossy Lajos és Simonyi Károly igazgatóhelyettesek között Kovács István, az intézet akkori vezetõje.

- Elõször is, meg kellett építenünk az elsõ komolyabb gyorsítóberendezést, amelyen azután a kísérleteinket végezhettük. Arról persze álmodni sem mertem, hogy mondjuk Farkas Mihály segítségével készen vetetek ilyet, hiszen egy modernebb Van de Graaff típusú magfizikai gyorsító félmillió dollárba került. Stratégiám tehát a következõ volt. Amilyen gyorsan csak lehet, elkészítjük a berendezést. Közben egy elméleti csoport felkészül, s amint a gyorsító használható állapotba kerül, elkezdi a kísérleteket. A kísérleti csoport ezzel párhuzamosan elkészíti a kiegészítõ berendezéseket. Kezdetben hónapokra lebontott, részletekbe menõ pontos terveket csináltam, mely tartalmazta azt is, - kitõl mit várok el.

Az ember és tudománya"

A készülék 1953-ban már üzemelt, 1954-ben Gerõ Ernõnek általunk elõállított radioaktív izotópot mutattunk. Ami ennél fontosabb, két kiváló fiatal munkatársam, Erõ János és Keszthelyi Lajos (ma a Biofizikai Intézet igazgatója Szegeden) kísérleteivel megszületett az elsõ modern magyar eredmény, melyet vezetõ nyugati tudományos folyóiratban publikálhattunk.

A Szovjetunió, hogy nyitási szándékait ezzel is bizonyítsa, 1955-ben a világ elõtt feltárta az atomenergia békés felhasználása terén elért eredményeit. Megnyitotta kutatóintézeteit, laboratóriumait. Több külföldi delegáció látogatott oda atomreaktor, kísérleti reaktor vásárlásának szándékával. Mentünk mi magyarok is. A delegációnk fizikus tagjai voltak Jánossy Lajos, Pál Lénárd, jómagam és velünk jött egy miniszterhelyettes. Mindenhová elvittek, mindent megmutattak, Moszkva, Leningrád, Kijev, Harkov legnevezetesebb kutatóintézeteit láthattuk, tervrajzokat tanulmányozhattunk, közvetlen közelrõl vizsgálhattuk, megtapogathattuk a kísérleti reaktort, turbináit, mindent. Nagy élmény volt.

Természetesen más szocialista országok is küldtek delegációkat. A világhírû fizikus, Joliot-Curie munkatársa, a jugoszláv Savic, a Szovjetunióból hazatérve megszakította útját, feljött a KFKI-ba. Megnézte az atomfizikai osztályunkat és csodálkozva mondta: - "Higgye el kollégám, itt Budapesten sokkal jobban meglepõdtem, mint a Szovjetunióban. Ott csodálatos dolgokat láttam, de arra számítottam. Errõl egyszerûen fogalmam sem volt, hogy önöknél ilyen berendezések mûködnek, nemzetközi súlyú kísérleteket végeznek."

- Néhány év múlva életednek nehéz idõszaka vette kezdetét. Lejöttél a hegyrõl a Duna szintjére, a Duna mellé, a Mûegyetemre. Majd élettered tovább szûkült, az St. épület 216. számú szobájára. Kérdezhetek errõl az idõszakról is?

- Hogyne! Miért ne! Ez is a történetemhez tartozik. Ide is saját erõmbõl küzdöttem le magam.

- Jó, akkor vágjunk bele. A KFKI-ból a magad elhatározásából jöttél el vagy küldtek?

- Erre nem válaszolhatok egyértelmû igennel vagy nemmel. Magam döntöttem úgy, hogy eljövök, de akkorra már, 1956 után megfagyott körülöttem a levegõ.

- Miért, mit csináltál ötvenhatban?

- Megválasztottak a KFKI forradalmi bizottsága elnökének.

- Mondanál errõl kicsit többet?

- Október 23-a után a KFKI-ban is nagy volt az izgalom, óriási gyûlést szerveztek, amelyen a kutatók és a dolgozók megválasztották a forradalmi bizottságot és annak elnökét. Demokratikus szavazással óriási többséggel engem választottak elnöknek. A padból, ahol ültem, mindössze két mondatot szóltam az emberekhez, közöltem velük, mikor és hol vehetik át a fizetésüket. Ennyi volt a programbeszédem. Az elnökség nagyon józanul és higgadtan vezette a gyûlést. Emlékszem, valaki felszólalt és nagyon csúnyán kirohant a párttagok ellen. Ne elvtársazzunk itt... meg hasonlókat kiabált. Többen helyeseltek, kezdett agresszívvá válni a hangulat. Erre felállt egy vékony, sovány kutató és ezeket mondta: - "Ha a kolléga nem ismerne, bemutatkozom, én vagyok a KFKI párttitkára. Tudom, most a dolgok megváltoztak. A kommunista párt egy kis párt lesz. Az a véleményem, ennek hasznát látjuk, mert akik eddig karrierizmusból léptek be, azok most kiszóródnak. Kisebb, de tiszta párt lesz a kommunistáké." Az emberek hangulata egycsapásra megváltozott, lehiggadtak, az indulatuk elszállt.

- A kritikus helyzetek, ha másra nem, arra jók, hogy megismerjük embertársaink valódi énjét.

- Ez igaz. Amikor a gyûlésnek vége lett, egymás között megállapítottuk, az összejövetelen ez a felszólalás volt a legbátrabb és a legerkölcsösebb. Szegény fiú, nemsokára, viszonylag fiatalon meghalt.

- Graff György volt, rögzítsük a nevét.

- Ezt meg honnan tudod?

- Professzor úr, én készültem!

- Jó, jó, de ennyire?

- Igazán nem szándékom a sebek fölszaggatása, de mikor elvállaltad a forradalmi bizottság elnöki tisztségét, nem érezted, itt most repedés keletkezett a politikától való tartózkodásod páncélján?

- De igen, igazad van. Úgy éreztem, mindezt a KFKI-ért teszem. Azért az intézetért, ami szívszerelmem volt, aminek fölépítésében erõm megfeszítésével részt vettem, ahol több épületsarok, berendezés kedves gyermekemként köszönt vissza. Hittem abban, hogy tekintélyemmel, tudásommal képes leszek megvédeni az Intézetet, az értékeket mindenféle kilengéssel szemben. Jánossyval is beszéltünk errõl, biztosítottam, abban a pillanatban, amint itt rend lesz, az én szerepem megszûnik, és újból övé a kormánybot. A KFKI-ban nem is történt a kritikus napokban rendbontás, késõbb a sorok rendezõdtek és visszaállt a régi munkarend.

Egy idõ múlva azonban a KFKI pártvezetése megkért, jöjjek és beszéljünk a történtekrõl. Hosszú vita után a párttitkár ezt mondta: - Lehet, hogy a professzor úr sok jót csinált, lehet, hogy csak jót csinált, de a reakciósok zászlajára mégiscsak a Simonyi név volt ráírva. Most pedig a dolgozók azt mondhatják, igen, a kisembereket kirúgjuk, az igazgatóhelyetteshez bezzeg nem merünk nyúlni. Kifejtette álláspontjukat: Õk arra kérnek, mondjak le igazgatóhelyettesi tisztségemrõl, maradjak osztályvezetõ. Mondtam, én ennek semmi értelmét nem látom, majd befejeztük a véleménycserét.

Azután megindult a harc. Rá kellett jönnöm, ilyen körülmények között képtelen vagyok dolgozni, vezetni. Addig azt hittem, itt iskolát teremthetek. Sok nagy fizikus körül nem alakult ki iskola. Volt bennem egy határozott érzés: ha mindenki mindent megad, szerényebb kvalitásaimmal is, szorgalommal, munkabírásommal, emberismeretemmel teremthetek ilyet. Rájöttem, a körülmények ezt nem teszik lehetõvé, el kell mennem. Így, bár hivatalosan soha nem kértek rá, lemondtam, munkatársaimnak írtam egy búcsúlevelet, és 1957. december 31-én végleg becsuktam magam mögött az ajtót a KFKI-ban.

- Azóta sem jártál fönn?

- Nem, soha. Ezután kampányt indítottak ellenem. Kiderült, csak rossz tulajdonságaim voltak, a tehetségtelenségtõl a korrupcióig, minden. Akkortájt fekete-fehérben kellett gondolkodni.

Kedves Károly!

Néhány napja találkoztunk de annyi minden ért, olyasmiket tudtam meg azóta, hogy helyesebbnek látom, ha Sajkódot nem hagyom el többet s nem megyek ki abba a mérgezett levegõbe.1958-ban egyszer már erre az elhatározásra jöttem - de akkor egy év múltán feladtam Most úgy hiszem, álhatatosabb leszek. Ez persze azt jelenti, hogy az elõadásokat sem tarthatom meg Úgy hogyha le kell fújni, jobb ha egészen lefúvod - ha eztán kéne, mint mondtad, bejelenteni, hallgass róla. Az elõadás tervébõl annyi hasznom volt, hogy egyszer-kétszer Veled lehettem. Móricz írta egyszer s épp velem kapcsolatban, hogy a legnagyobb öröm: a rokongondolkodás. Egy rokongondolkodású (s nem a mi gondolatainkat visszamondó) ember - megerõsít bennünket önmagunkban. A Te társaságodban mindig ezt az erõsséget érzem. Ha lejöttök a Balatonra, nem tudnál néha útbaejteni? Azok közé a nagyon kevesek közé tartozol, akiknek vágyom a társaságára.

Sok szeretettel köszönt, Zsuzsának kezeit csókolom.

Sajkód,1964. szept.1-én

Németh László

Levél Németh Lászlótól. "Barátsága sok nehéz órán átsegített"

A KFKI-ban összehívták a kutatókat és elmagyarázták, miért mentem el. Egyetlen ember állt föl az érdekemben, Keszthelyi Lajos. Azt mondta: - "Értse meg a KFKI vezetõsége, mi, volt munkatársai nagyon kínos helyzetben vagyunk, mert akármi is történt, akkor is szeretjük Simonyi Károlyt!" Ilyen nyilatkozat akkoriban, ha nem is volt életveszélyes cselekedet, de az ember karrierjébe kerülhetett.

A KFKI-ból azzal a tudattal távoztam, hogy a Mûegyetem Elméleti Villamosságtan tanszékének vezetõi állása biztos háttér számomra. Rá kellett döbbennem, inog alattam az is. Nagyon reális, logikus kérdést tettek fel a kinti erõk. Aki politikai okok miatt nem vezethet egy kutatóintézetet, az vajon alkalmas-e arra, hogy a jövõ értelmiségét, mérnökeit nevelje? Egyre fogyatkozó jégtáblán vívtam a magam harcát, most már mindössze azért, hogy pedagógus maradhassak, megoszthassam tanítványaimmal a tudást, nap mint nap láthassam az érdeklõdõ gyermektekinteteket. A mélypont az volt, amikor letiltották idehaza egyik könyvemet, külföldön pedig lépéseket tettek könyvem idegennyelvû kiadásának megakadályozására. Csodaszámba ment, hogy végül is nem merültem el végleg. Hallgatóim kiállásának köszönhettem életben maradásomat, valamint annak, hogy akkor már Moszkvában jól ismerték, hiszen oroszul is olvashatták és nagyra értékelték az Elméleti Villamosságtan címû munkámat. Tankönyvként használták. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, 1970. december 31-én az Elméleti Villamosságtan tanszék ajtajáról lecsavaroztam a névtáblámat, és hogy a folyamatot irreverzibilisnek tartom, az üveglapot leejtettem a kõre.

- Mi volt ráírva?

- Tanszékvezetõ egyetemi tanár.

És mentem helyet keresni. Kiderült, mindenki fél tõlem. Senki sem hitte el, hogy én már nem akarok semmit, csak tanítani. Azután ide kerültem. A Mûegyetem St. épületének 216-os szobájába. Csend, nyugalom vesz körül és béke. Rádöbbentem, ez való nekem. Életformám lett a visszavonultság. Igaz, az emberek is segítettek ebben, hosszú idõn keresztül nemigen mertek velem találkozni. Volt, aki szakmai tanácsot kért. Mondtam, jöjjön ide, megbeszéljük. "Ne haragudj - sajnálkozott -, nem lehetne valamelyik presszóban találkoznunk, mert még meglátnak, hogy hozzád megyek." Abban az idõben az egyik aspiránsom csak úgy védhette meg disszertációját, hogy kitörölte aspiránsvezetõje nevét!

- Ennek azonban már vége.

- Vége. De megszoktam a magányt, s mivel erõm is egyre fogy, így ma már magam is õrködöm fölötte. Van még elvégeznivalóm, s ehhez minden energiámra, idõmre szükség van.

- Milyen jelei voltak, mibõl érezted a fagy engedését magad körül?

- A Mûvelõdési Minisztérium felkérésére elnöke lettem az egyetemi felvételi feladatokat kitûzõ országos bizottságnak. Az ELTE Jogi Karán nemrég történtek fényében még inkább láthatod, ez milyen nagy felelõsséggel járó bizalmi feladat. Az Akadémia pedig arra kért, legyek az aspiráns felvételi bizottság elnöke.

- Azután pedig Állami-díjat kaptál A fizika kultúrtörténete címû nagyszabású munkádért. Professzor úr, nem bánt az, hogy nem vagy akadémikus?

- Nem érzem magam elég tehetségesnek ahhoz, hogy akadémikus legyek.

- Furcsa ezt hallani. Meggyõzõdésem, ha ma szavazni kellene, a kutatók óriási többséggel oda sorolnának. Elég végignéznünk, ki mit tett... Akadémikusaink között sem csupa Einstein ül!

- Mindenki egyezzen ki a maga lelkiismeretével, nekem a sajátommal kellett. Nem ütöm meg a mértéket, amit magammal szemben felállítottam, s ez a döntõ. Barátaim unszolására, még a zûrös idõkben, odaadtam az irataimat, felterjesztettek akadémikusnak. Leszavaztak. Éppen csak, de mégis leszavaztak. Ma már nem engedném, hogy jelöljenek. Én pedagógus vagyok, szervezõmérnök, sok mindennek jó, mindezekért megkapom a megfelelõ megbecsülést is - tehát a helyemen érzem magam, de semmiképpen sem vagyok tekintélyes akadémikusalkat, aki ítéletet mond elevenek és holtak fölött, tudományos munkák fölött. Erre nem vagyok alkalmas.

- Meglepõ ez a megfigyelés. Hol gyökerezik?

- Egész életemet végigkísérte egy csaknem a skizofréniáig eljutó kritikus önmegfigyelés. Ez a hajlam egyfajta mártíromságra való vágyódással párosult, s e kettõ együttvéve állandó konfrontáció forrása lett. Minduntalan, pillanatok alatt leleplezõdtem: magam elõtt. A második világháború utolsó napjai voltak. Az amerikaiak kegyetlen légitámadást zúdítottak ránk. Közvetlenül a vonatkerekek mellett hasaltam, a tömör vaskerék védett a golyóktól. Mellettem égett egy vagon, de nem mozdulhattam. Egyszerre éreztem: eltaláltak! Nem nagyon fájt, de tudtam, ilyenkor a nagyobb sebesüléseket sem érezni. Óvatosan odanyúltam, megvan-e a lábam. Csak egy kicsit lett véres a kezem, könnyebb sérülésem volt. Gyorsan elõkotortam a naplómat és reszketõ írással bejegyeztem: most félek. Vizsgáltam az érzéseimet.

Nemrégiben megoperáltak. Isten tudja miért, de rettenetesen fájt. Igyekeztem úrrá lenni a fájdalmon, de nemigen sikerült. Arra gondoltam, ha most a Gestapó börtönében lennék, melyik barátomat árulnám el. Még csak õt. Fokozódott a fájdalom: most már õt is! Megneveztem magamban az illetõt. Azután kezdtem lassan elviselni a fájdalmat, kissé magamhoz tértem. Nem, nem, kezdhetjük elõlrõl, nem vallok be semmit!

- Az önvizsgálat átsegíthet nehéz helyzeteken.

- Igen, de csak részben jó. Volt idõ, amikor majdnem olyan jajgatós, iratait hordozgató ember lett belõlem, aki hóna alatt hordja, s boldog-boldogtalannak mutogatja: nézzétek, mennyi igazságtalanság történt velem! Nem lettem ilyen típus, és ezt annak köszönhetem, hogy szinte magam mögött állva, rosszalló kajánsággal vizsgáltam cselekedeteimet. Ezt most miért csinálod? Már megint mártírt játszol?

Ugyanakkor, ha az ember kilép önmagából, az nem mindig jó. Ha magasztosabb érzéseinél az ember rögtön azt kutatja: te, ezt most miért teszed, az biztosan nagy veszteség.

- Professzor úr, a mai életformádat megfelelõnek tartod?

- Tökéletesen. Nagyon nehezen tudnék ennél megfelelõbb szituációt elképzelni. Van egy szobám, egy csodálatos munkatársam, Csurgayné Ildikó, akit egyébként a hallgatók a lányomnak tartanak: boldogan vállalnám. Elõadásokat is tartok, ha úgy kívánom. Most voltam 70 éves, a Kar kérésére a Minisztertanács döntött, nem kell nyugdíjba mennem. Kértek, maradjak. Sokáig nem ünnepeltek. Most ismét ünnepelnek. Megvallom, ez meghat, de zavar is. Végül is, az ember bizonyos szinten kiengesztelõdik a régi ellenfeleivel, élõkkel és holtakkal. Nyüzsögni azonban már nem tudok és nem is akarok. Minden ellenségemnek és barátomnak hálás vagyok, hogy ide juttattak, ahol vagyok. Nekem ez az életforma felel meg, ahogyan itt vagyunk. Így, egymás között.

- Mi adott neked erõt ahhoz, hogy tartással viseld a nehéz éveket?

- A kötelességérzet és az édesanyámtól örökölt, velem született szívósság. A gyönge, törékeny édesanyám szült tizenegy egészséges gyermeket, s mint parasztasszony reggeltõl estig talpon volt, dolgozott. Megélt 84 évet. Néha, mikor úgy elkeseredem, hogy vágyom a halálra, hiába teszem, megvéd a bennem rejlõ inherens szívósság. Korábban szó volt az irodalmi hatásokról. Most Németh Lászlót kell említenem. Esszéi, történeti drámái, élete és talán szabad kimondanom, barátsága sok nehéz órán átsegített.

- Mai élettapasztalatod birtokában azért elkerülnél néhány korábbi buktatót?

- Nem tudom, volt-e buktató, s ha igen, számomra elkerülhetõ volt-e. Hiszek abban, amit te is szóba hoztál: a különleges körülmények nem alakítják az embert, hanem mérnek. Kihozzák, ami benne van. Ha valaki mohó és erõszakos, azt egy esküvõi vacsorán, ahol mindenki ünneplõ ruhában ül, nemigen lehet felismerni. Nagyon jól tudja, õ is sorra kerül, neki is hozzák a megrakott tálat. Ha azonban kilencvenen szorongunk éhesen egy vagonban, s a résnyire kinyitott tolóajtón vödörben belökik az ételt, akkor pillanatok alatt minden kiderül.

Amiért én jó vezetõ voltam, azt ezekben a vagonokban tapasztaltam, s amiért nem, azt a mammut intézetté duzzadt KFKI-ban. Kicsit furcsán hangzik, az emberekre, a férfiakra erõsen hatottam. Hallgattak rám. Emberek alaktalan tömegében mindig vezetõvé váltam. Olyankor, mikor bizonytalanság, káosz uralkodott és senki nem ismerte fel, mit kellene tenni, ilyenkor mindig utat tudtam mutatni. Néhány nap elteltével a vagonunkban megszûnt az acsarkodás, mindenkinek mérnök úr lettem, s ha betették a vödröt, az emberek szépen megvárták, míg sorra kerülnek, elcsitult a káromkodás. Ezért persze áldozatot kellett hozni: én vettem ki az utolsót, a végét, sokszor a semmit. Rövid idõ múlva azonban hallgattak rám. Érdekes, ez az emberi magatartásforma a nõkre kevésbé hatott. A nõknél általában nem volt sikerem, ezt nyugodtan állíthatom.

- Az egyházasfalui nagy családra felnõtt fejjel miként hatottál?

Három generáció Közép-Kelet- Európában nem ritka kapcsolata: paraszti sors - értelmiségi - távolba szakadt hazánkfia

- Testvéreim és édesanyám körében értettem meg igazán, hogy a szakmán kívül esõ lényeges kérdésekben a józan, értelmes ember pontosan annyit ér, mint a legtanultabb fõ. Szakmáról, természetesen nem vitáztunk. Õk tudták, hogyan, mikor kell vetni a gabonát, én meg gyorsítót tudtam építeni. Errõl nem volt vita. De minden testvérem, édesanyámról nem is szólva, egyenrangú félként vitatkozott velem olyan kérdésekben, mint a nagyon bonyolult rendszerek megítélése: az emberi társadalomé, az emberi erkölcsé, az emberi kapcsolatrendszereké. Késõbb ugyanezt éreztem a fiammal szemben is, sõt lassan unokáim is vitapartnereim lesznek. E kérdések vizsgálatánál a józan ítélõképességû hétköznapi ember soha nem tévedhet akkorát, mint a szakmabeli. Hiába voltam "tanult ember", soha nem találtam olyan érveket, melyekkel lehengerelhettem volna testvéreimet. Egyszerûen azért, mert ilyen érvek pedig nincsenek! Ez két dologra kell, hogy figyelmeztessen: szerénységre és a józan ész megbecsülésére. A nagyon bonyolult dolgok iránti alázatra és a többi embertársammal való teljes egyenjogúság elfogadására. Mert a szakma az szakma. Van, aki szalámit árul, van, aki elméleti villamosságtant. Ezek nem lényeges dolgok. A lényeges az, amirõl nem beszélünk, mégis ez a kultúra végsõ, legfontosabb tartópillére: a tartás, az etika.

- Professzor úr, ha már itt tartunk, hadd kérdezzem meg, mit adott neked a szocializmus?

- A nyugodt lelkiismeretet.

Ma is a Rózsadombon lakom, mégsincs bennem az az érzés, hogy kivételezett lennék. Megdolgoztam érte, s rendjén valónak érzem a helyemet. E lehetõség mások elõtt is nyitva áll. Ma már nem lenne lelkiismeretfurdalásom, ha mondjuk eljutnék a jugoszláv tengerpartra nyaralni. Mások is megtehetik. Jól szimbolizálja ezt egy élményem. Ritka alkalom, beutalót kapott családunk Lillafüredre. Megérkeztünk, megkaptuk a szobánkat, kinyitottam a szekrényajtót, hogy elrakjam a ruhákat, s meglepve láttam az õsi módszer szerint odaírt üzenetet: "Itt voltam, X. Y. elletõ kanász." Mondtam is feleségemnek: látod, ezt jelenti számomra a szocialista társadalom, többek között ezért vagyok elégedett, ezért nyugodt a lelkiismeretem.

Van egy kis házunk a Balatonnál, s ha kimozdulunk valahová, hát oda megyünk a Trabantunkkal. Bár, ha most itt lenne a feleségem, biztosan közbeszólna: övé a Trabant, õ vezeti. Amikor jövünk hazafelé, s a kocsiban érzem a magunkkal hozott gyümölcs illatát, nagyon jól érzem magam.

Tudod miért szeretek Trabanttal utazni, jobban mint más autóval?

- El sem tudom képzelni!

- Mert ráz. Mint otthon a szekér rázott. Arra emlékeztet.

- Igaz, erre nem is gondoltam.

Professzor úr, nem fejezhetjük be úgy a beszélgetésünket, hogy ne ejtenénk szót a könyvedrõl, A fizika kultúrtörténetérõl. Kényszerû magányodban a múlt felé fordultál és katedrálist építettél. Egyedit, különlegeset, csak a mi vidékeinken építhetõt. Vekerdi László így ír róla: "Ez a könyv egyszerûen valódi emberek egymást követõ nemzedékeinek gyönyörködtetõ szellemi kalandjaként mutatja be a fizika fejlõdését: olyan folyamatnak, melynek akár korai fázisaival is lehet és érdemes ma is közvetlen eredeti forrásokra épülõ kontaktust teremteni."

Hogyan kezdtél neki, mi ösztönzött a könyv megírására?

- Egész életemen végigkísért a szintetikus látásmódra és az enciklopédikus mûveltségre való törekvés. Õszintén szólva, nemigen gondoltam arra, hogy ebbõl mások is hasznot húzhatnának. Szaktárgyaim, a fizika és a matematika, alapozó diszciplínák voltak. Ezek feldolgozásakor az ember óhatatlanul találkozik érdekes epizódokkal, történeti adatokkal. Egyetemi elõadásaimban egy-egy nehezebb levezetés, gondolatmenet után tudománytörténeti érdekességeket is elmondtam, beleszõttem a tananyagba. Láttam, tanítványaim szeme fölcsillan, megélénkül. Csírái lettek születendõ könyvemnek.

A közvetlen lökést az adta, hogy a villamosmérnök hallgatók felkértek, tartsak elõadást kollégiumukban, a Várban. Akkor kezdtem kilábalni életem nehéz idõszakából, elfogadtam a meghívást. Diákjaim rám bízták, hogy beszéljek arról, amirõl szeretnék. A történelmet választottam, a fizika történetét. Kiválasztottam egy izgalmas, forradalmi idõszakot, a 17. századot. A régi lerombolásának, az új keletkezésének történetét adtam elõ, kellõen fûszerezve, s a szakma burkából kilépve az életrõl, a filozófiáról, sok mindenrõl szó esett. Az ifjúság érdeklõdése megdöbbentett. Késõbb sem hagytak nyugodni, mikor lesz folytatás, hol olvashatnak errõl - kérdezgették. Pedagógus vagyok, nem hagyhattam figyelmen kívül tanítványaim lelkesedését. Elkezdtem rendszeresen foglalkozni a tudománytörténettel. Úgy terveztem, 1600 körül kezdem, s eljutok a mához. Ilyenkor az ember szinte törvényszerûen felteszi magának a kérdést: és mi volt elõtte? Jó, megnézem. Kiderült, a reneszánsz, majd még elõtte, a középkor is milyen érdekes! Igaza van Thomas Mann-nak: "Mélységes mély a múltnak kútja". Így jutottam el én is egészen a barlangrajzokig. Kialakult egy elõadássorozat terve. A könyv születése szempontjából óriási jelentõsége van annak, ha az ember elõzetesen elõadhatja annak törzsanyagát. Tisztázódnak a kérdések, látom, hallgatóim mit értenek, mit nem, visszakérdezhetnek, s egyszeriben közös munka lesz az egyén erõfeszítéseibõl.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozó kollégák örömmel fogadták a tervemet és az ELTÉ-n meghirdettek számomra egy egyéves speciális kollégiumot a fizika kultúrtörténetébõl. Erre természetesen a mûegyetemi hallgatók és mások is eljöhettek.

- Jól emlékszem az elõadásaidra. Ünnepi esemény volt az akkoriban az egyetemen. Az elõadóterem szûknek bizonyult. Még az ablakokban is ültek hallgatóid. Új, nagyobb termet kellett kijelölni számodra.

- Az elõadóteremmel nekem volt bajom. Az ELTE Természettudományi Karán, a fõépület egyik kriminális állapotban levõ termébe tették az elõadásomat. Nagy vaskályha volt a sarokban, fekete kéménye ment-ment föl a magasba, s eltûnt az áttört plafonban. A fal mindenütt füstös volt, a padló szétesõ, romló. Azt mondtam az illetékeseknek, nézzék, ide szép számmal jönnek mûegyetemi hallgatók, mérnökök, akik az elméleti fizikát titokban felsõbbrendû tárgyként tisztelik, számukra a Tudományegyetem kicsit a...

- A Tudomány szentélye.

- Pontosan! Aki oda bemegy, templomi áhitatot vár, nem régi, füstös kályhákat. Közöltem velük, ezért nem tartok ott elõadást. Másik termet kaptam, ami ugyan beázott, de legalább kulturált felszerelése volt. Tíz-tizenöt éve, amikor az elõadásaim folytak, elég sanyarú állapotban volt a Természettudományi Kar. Katalógust persze nem tartottam az elõadásaimon, de egyszer-egyszer kíváncsiságból felmértem a hallgatóság összetételét. Kértem, tartsa föl a kezét, aki az Eötvösre jár, majd azok, akik a Mûegyetemre. E két szám nagyban egészben ugyanaz volt, õk alkották a hallgatóság zömét. Sokan voltak középiskolai fizika és matematika tanárok és diákok, egyetemi oktatók, nyugdíjasok, néhány orvos...

- És a humán érdeklõdésûek...?

Ezt a kérdést is föltettem. Öt-hat ember tartotta magasba a kezét. A kétszáz fõs teremben kitört a tapsvihar. Nekik szólt, õket ünnepelték.

- Elõadásaidról még órákig beszélgethetnénk. Térjünk mégis rá a könyvedre: az miként született meg?

- Többen buzdítottak, ha már ennyi energiát fektetek ebbe a munkába, s ilyen nagy iránta az érdeklõdés, írjak belõle könyvet. Felhívtam az Akadémiai Kiadót, elõzõleg velük álltam kapcsolatban, elõször nekik ajánlottam a könyvemet. Mondták, nem az õ profiljuk, menjek a Gondolat Könyvkiadóba. Írtam egy mintaoldalt, miként álmodtam meg a könyvet. Tervem szerint középen, széles szedéssel fut a fõszöveg, amit én írok. A széles margóra az ábrák, illusztrációk és a két színû szöveg kerül: Piros színnel idézetek, kékkel pedig a lexikális adatokat tartalmazó kibõvített ábraaláírások. A Gondolat Kiadó igazgatója, Siklós Margit és helyettese, Maróti Lajos elé tártam elképzelésemet.

- Õket gondolom nem kellett túlzottan gyõzködni a munka fontosságáról, jelentõségérõl.

- Nem, nem. Pillanatok alatt megkötöttük a szerzõdést, nekiálltam a könyvírásnak.

- A fizika kultúrtörténetének elsõ kiadása 1978-ban jelent meg. Milyen várakozással néztél könyved közönségvisszhangja elé, s milyen volt valójában a fogadtatása?

- Furcsa lenne ha panaszkodnék, hiszen könyvem nagyon gyorsan elfogyott, sokan keresték, úgy látszott, egyértelmû a sikere. Erre természetesen büszke vagyok. Mégsem hallgathatom el a gyanúmat. Könyvem sikerének egyik összetevõje kézenfekvõ: méretéhez és szép kiállításához mérten nem kerül sokba. Kiváló ajándéktárgy diákoknak... Mutatós, szép, nem egészen olcsó, de nem is drága.

- Ó, ha csak ennyi kellene az üdvösséghez!

- Nem szabad lebecsülnöd, ezek fontos hatások. Bizonytalanságom másik forrása, hogy úgy érzem, nem egészen azokhoz jutott el a könyvem, akiknek írtam. Két fõ fogyasztóra gondoltam: 40-40 százalékban fizikus-mérnök, valamint a humán értelmiségieknek szántam, 20 százalékban a nagyközönségnek. Legnagyobb fájdalmam a humán értelmiség majdnem teljes érdektelensége. Németh Lászlóval együtt hiszek abban, hogy nincs kétféle mûveltség, hanem minden tudományterületnek megvan az általános mûveltséghez tartozó része. Az pedig kell, hogy más szakmabelit is érdekeljen.

Humán beállítottságú barátaimnak azt mondom, vegyék kézbe a könyvet és üssék fel valahol. Olvassanak bele! Kezdjék a pirossal szedett idézetekkel, Planck, Heisenberg, Einstein és más nagy fizikusok gondolataival. Ezek mind átkötõ elemeket tartalmaznak, olyanokat, amire minden értelmiséginek rezonálnia kell. Az európai kultúra részei ezek. Az igazsághoz való viszony kifejlõdésének tipikus európai útját jelzik. A rettentõ akarattal való valóság- és igazságkeresést, melyért emberek képesek voltak máglyára menni. S ami a legeurópaibb, a ráció, a gondolkodás és a világra való nyíltszemû rácsodálkozás, a megfigyelés és a kísérlet összhangja, ez legláthatóbban a természettudományos eredményekben öltött testet. Hogyan jutott el Európa idáig, ezzel a megismerés iránti vággyal, ezzel a szenvedélyes igazságkereséssel. Hogyan tárta ki kapuit a világra, miként akarta a külsõ valóságot megismerni, szemben más kultúrákkal, melyekben az ember inkább önmaga felé, magába fordult. Azt hittem, ezek a mûveltségelemek a humán értelmiségit is érdeklik.

Néhány, a könyvem hatásával kapcsolatos élményemet szívesen elmondom. Mély benyomást tett rám egy adminisztratív munkakörben dolgozó vidéki asszony, akinek levelébõl kiderült, hogy lelkesen, és ami ennél több, értõn olvasta könyvemet.

Egy másik, az olvasótábor széles spektrumára jellemzõ élményem. Lomtalanítás volt az utcánkban. Végre fel kellett számolni az elõzõ kiadások pincékben összegyûlt, rossz kofferekbe gyömöszölt kéziratait, a korrektúra-maradványokat. Kissé féltem attól, ami aztán be is következett: a guberálók tevékenységének eredményeképpen teljes utcahosszában kéziratlapjaimat fújta a szél ide-oda. Elõször a közeli építkezésrõl hazatérõ tarkaszoknyás, kreolbõrû lányok nyitották ki a koffereket; rövid turkálás után kiemelték a színes ábrák próbanyomatait és azokat hónuk alá csapva távoztak. Lehet, hogy valaki ezekkel a képekkel egy leányszálláson vagy egy falusi búcsúban - bekeretezve szentképnek - fog találkozni. Ezt a jelenetet a szobám ablakából véletlenül pillantottam meg, késõbb már rendszeresen figyeltem. Megjelent egy magyar clochard külsejû fiatalember, hóna alatt gyékénygöngyöleggel. A külföldi kiadók gyönyörû prospektusait szemmel látható élvezettel nézegette és tette a batyujába, majd a hasáblevonatokat kezdte olvasni. Vagy félóráig elmerülten olvasott, majd hosszan tartó türelmes munkával megkísérelte sorbarakni a hasábokat. Végül az egész csomag bekerült a batyuba.

Hogy ne legyek a humán értelmiségiekkel szemben sem teljesen igazságtalan: nagy öröm és biztatás volt számomra egy nagyon fiatal, de már befutott író és egy korosztályomhoz tartozó neves írónõ spontán reagálása. Nagyon hálás vagyok legnagyobb költõnõnknek is, de az õ elismerõ kedvessége már - hogy a szakmánál maradjak - indukált reakció volt.

- A fizika kultúrtörténete végül is rövid idõ alatt három kiadást ért meg. Tudom, tapasztaltam, a középiskolai tanárok Bibliaként használják. Így pedig megsokszorozódik a hatása.

- Jó, ezt valóban így látom én is. Hasonlatodat azonban csak annyiban érzem találónak, mert mint említettem, könyvemet kézbe lehet venni úgy is, hogy valahol felütöm és olvasgatni kezdem. Mint a Bibliát. Az is kétségtelen, hogy a középiskolai fizikatanárokon keresztül érte el munkám a legnagyobb hatást. Nem véletlen, hogy a nagy tudósok mellett róluk is megemlékeztem könyvem második és harmadik kiadásában. A névtelen tanárokról, a tudomány ismeretlen közkatonáiról, akiknek egyetlen tudománytörténész sem állít emlékmûvet, pedig az õ hitük, emberségük, áldozatvállalásuk nélkül a tudomány sem haladna így elõre.

- Mennyire európai könyv "A fizika kultúrtörténete"?

- Kezdettõl arra törekedtem - ezt most félve mondom ki: kissé magyarságom rovására is -, hogy könyvem európai legyen. Ennyi évvel és ennyi könyvvel a hátam mögött "A fizika kultúrtörténetét" már úgy írtam, hogy elõreláthatólag le fogják fordítani idegen nyelvre. Én büszke vagyok magyarságomra, ilyen könyv megírásánál mégsem lehettem provinciális. Minden célozgatás nélkül õszintén megmondom, nekem van egy igen kiváló fizikatörténet könyvem. Széles látókörû, szép idézetekkel teli, Moszkvában kiadott történet. Ugyanakkor olyan fejezetei vannak, a fizikatörténetet úgy osztja fel, hogy Lomonoszov elõtti és Lomonoszov utáni fizika. Ilyen könyvet nem lehet eladni a nemzetközi piacon. Soha, semmilyen nyelvre nem fordítják le, holott kitûnõ munka. Én olyan könyvet akartam készíteni, ami bár magyar áru, mégis kiállhatok vele a világ elé. Magunk között elmondhatom, természetesen meglátszik könyvemen, hogy magyar ember írta. Ahol csak egy parányi hivatkozást is találtam a nemzetközi irodalomban magyar kutatókra, eredményekre, azt mind bevettem én is a könyvembe. De hát, igazán kiemelkedõ elme, kit világszerte idéznek, s kire rajtunk kívül más ország nem tarthat számot, csak Eötvös Loránd volt - természetesen most a fizikáról beszélek.

Könyvemben tehát az európaiság, az európai gondolat hódító útját igyekeztem nyomon követni, s meg akartam mutatni, hogy az európai kultúra mindig jelen volt Magyarországon. Ahol csak lehetett, mi csatlakoztunk ehhez a kultúrához, s ha a nyugati fizika kultúrájának alakításában nem is tudtunk nagyon aktívan részt venni, de benne voltunk a dolgok sûrûjében. Ezért törekedtem arra, hogy könyvem illusztrációi csaknem mind a hazai könyvtárban õrzött õsnyomtatványokból kerüljenek ki.

- Milyen világnyelven jelenik meg "A fizika kultúrtörténete?"

- A német kiadás nyomdai példányain az utolsó javításokat végezzük, jó esetben jövõ karácsonyra megjelenik. Van egy teljesen kész angol nyelvû fordításunk is, de az amerikai kiadó, amellyel az Akadémiai Kiadó szerzõdést kötött, most visszamondta a megállapodást.

- Ezt nem értem.

- Ne részletezzük, többszörös melléfogások után alakult ki ez a helyzet. Most egy újabb kiadó jelentkezett Amerikából, az Academic Press. "Érdekel az Ön könyve, milyen feltételek mellett lenne hajlandó átadni nekünk" - írta szerkesztõjük. Ma azonban már én is óvatosabb vagyok. Azt válaszoltam, várják meg a német kiadást, azt szinte bármelyik amerikai professzornak kezébe nyomhatják véleményadásra, s a fordítókör is nagyon bõvül. Õszintén szólva kicsit félek a bukástól Amerikában.

- Miért?

- Nézd, kint, a tengeren túl egy könyvben vagy versek vannak, vagy képletek. Ott ezeket nemigen lehet összeházasítani. Abban biztos vagyok, hogy az európaiaknak, a németeknek tetszeni fog a könyvem. Az õ kultúrájuk hasonló a miénkhez. Csak egy példát említek. Az Elméleti villamosságtan könyvemnek most jelenik meg német nyelven a 9. kiadása. Oktatási rendszerükbe tehát tankönyvként illett ez a könyvem. Angolul is megjelent, egy kiadásban. Talán az elmúlt húsz évben elfogyott. Egyik ottani recenzensem azt írta róla, ez a legizgalmasabb könyv, amit az elmúlt években olvasott, nem is érti, miként lehetett ennyi mindent összeírni benne, de fogalma sincs, mit kezdhetünk vele az oktatásban. Ilyen állat pedig nincs! - ez volt az amerikaiak konklúziója. Egyébként most egy jugoszláv kiadó jelentkezett: egy éven belül ki akarják hozni A fizika kultúrtörténetét. Tervükben nem sok realitást látok.

- Professzor úr, nem sokkal A fizika kultúrtörténete elsõ megjelenése után megkérdeztelek: Miként illeszkedik munkásságodba ez a könyv? Akkor így válaszoltál:

- "A fizika kultúrtörténete kicsit betetõzése pedagógiai munkámnak. Egy tankönyvíró jogosan hasonlíthatja magát az interpretáló mûvészhez. Õ nem zeneszerzõ, aki a mûvet alkotta, de nem vitás, a sikerben neki is része van, és ehhez az is szükséges, hogy bizonyos mértékig õ is alkotó legyen. Ilyennek tekintem én a pedagógiát.

A könyvírás is olyan, mint amikor valaki koncertet ad. És ha sikere van, boldog, hálás a publikumnak, hiszen az gerjesztette õt a mû minél hívebb és szebb tolmácsolására.

Lassan-lassan én már búcsúzom a gyerekektõl. Évrõl évre egy-egy évfolyamtól, de egy picit úgy egészében is... Úgy érzem, könyvem egy nekik szóló koncert utáni ráadás. Akikkel sok-sok évet töltöttem együtt örömteli munkában, és akik nélkül könyvem sem születhetett volna meg."

Könyved azóta túlnõtt ezen a meghatározáson.

- Igen, lehetséges. Amikor régebben valaki azt mondta nekem, olvastam a könyvedet, tudtam, az Elméleti villamosságtanra gondol. Ma már meg kell kérdeznem: melyiket? Igen, ha meggondolom, könyvem különbözõ variánsainak kidolgozásával telt el a legutóbbi 13-14 évem. Soha, egyetlen munkára sem áldoztam ennyi idõt és energiát. Sokkal fontosabbá vált számomra ez a könyv, mint kezdetben hittem. 1979-ben, amikor te ezt kérdezted tõlem, olyan hangulat rabja voltam, amelyet Illyés Gyula is érzett és megfogalmazott a "Kháron ladikja" címû csodaszép versében.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk, - vidám vita folyik - s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) kifelé a ladik.

És nemsokára a "Semmi közelít". - Hadd ragadjalak ki ebbõl a gondolatkörbõl. Mit hozott a konyhára "A fizika kultúrtörténete"?

- A természettudósnak minden korban jó volt még valamit tennie mindennapi munkáján felül, hogy megélhetését biztosítsa. Kepler ilyennek tekintette az asztrológiát. Nekem a könyvírás volt az asztrológiám. Így jutottam mellékjövedelemhez. Nem panaszképpen mondom, de nem nagy hatásfokú jövedelemszerzés. A kézirat leadásakor körülbelül annyit fizettek, mint a lottón a négyes találatért. Mondtam is a feleségemnek, nézd, ezen a héten hatvanan adták le A fizika kultúrtörténetének kéziratát. Egyszer csináltam egy költségvetést. Feleségem francia-spanyol szakos tanárnõ, nagyon szeretett tanítani, mégis világéletében elsõsorban idehaza, nekem dolgozott. Ha az utolsó húsz évben összeadom azokat az összegeket, melyeket könyveim magyar és külföldi kiadásaiért kaptam, akkor ebbõl a feleségemnek havi öt-hatezer forintos fizetést tudtam volna biztosítani.

Ma sokat beszélnek a pénzrõl, ezért kell hangsúlyoznom, én elégedett vagyok: "huszonkétezer" forintos egyetemi tanári fizetéssel számolok...

- Ez nagyon szép összeg! Ennyi van a borítékban?

- Természetesen nem. Ennek pontosan a fele! A fiktív összeg másik felét úgy tekintem, mint amit élvezeti adó címén levontak. Ennyit igazán megér nekem az, hogy ilyen gyönyörû hivatásom van!

- Professzor úr, ne tarts tiszteletlennek a kérdésemért: mûvelt embernek érzed magad?

- Nyilvánvalóan, ha most azt válaszolnám, hogy nem, akkor álszerénynek, képmutató álszentnek tartanának. Kérdésedre mégsem merem azonnal rávágni: igen, mûvelt ember vagyok. Rögtön megérted habozásomat, ha elmagyarázom, hogy mit tartok én a mûveltség lényeges elemeinek. A mûveltség nem statikus állapot, amibe egyszer belekerül az ember és élete végéig abban leledzik. A mûveltség folyamat, amelynek fenntartása állandó energiabefektetést igényel. Én itt elsõsorban nem a tudomány legújabb eredményeinek mûveltségképünkbe való beillesztésére gondolok - a tudomány és a technika szenzációi csak nagyon áttételesen és esetleg hosszú idõ múlva válnak mûveltségelemmé. A mûveltség a nagy kapcsolatrendszerek ismeretét jelenti. Kapcsolatban állunk anyagi és szellemi környezetünkkel: de a környezetünkhöz tartozik a millió fényévnyi távolságban felrobbant csillag, feleségünk, a közérti eladó és a Halotti beszéd. Helyünk ismerete az Univerzumban, az élõk világában, a társadalomban, a családban, felismert helyzetünkbõl fakadó cselekvésünk: ez mind a mûveltséghez tartozik. Röviden a mûveltség: általános viszonylatrendszerek (mint történelmi folyamatok) ismerete - annyi konkrét tényanyaggal, amennyivel az általános elveket a valósághoz lehet rögzíteni, de cselekvési norma, etikai tartás is. Most már talán megérted habozásomat: ezt a jelzõt, mûvelt, nap mint nap ki kell érdemelni.

- Családszeretõ ember vagy?

- Az 1956-ban visszakapott káderlapomon ez áll: "Magánélete rendezett, feleségét, gyerekeit szereti." Számomra az otthon munkahely, de menedékhely is volt. Feleségem velem örült, velem bánkódott. Két fiam kissé értetlenül szemlélte a körülöttem zajló eseményeket. Azt hiszem, nem voltam jó apa, túl kevés jutott belõlem a gyermekeimnek. De mintha ezt nem is nagyon igényelték volna. Nagyon hamar formálódtak önálló egyéniséggé. Nagyobbik fiam 17 évesen már egy dán cég fejlesztõ laboratóriumában dolgozott, saját erejébõl végezte a Berkeley egyetemet és doktorált Stanfordban. Teljesen beintegrálódott az amerikai tudományos, ipari, gazdasági életbe és egy hasonlóan hosszú interjúban fejti ki nézeteit a világról, gyermekkoráról egy, "A programozás fejedelmei" címû, most megjelent kötetben. A másik fiam, az arab világban magyar állampolgárként kamatoztatja mérnöki diplomáját és kivételes nyelvérzékét. Azonos etika, de más gyakorlati értékrend vezérli õket. A másság tiszteletét, elfogadását a közvetlen érzelmeken keresztül, ezt nekik köszönhetem. A két unokámnak jó nagyapja szeretnék lenni. Nem tudom, maradt-e elég erõm a szeretetük kiérdemlésére.

A negyven évvel ezelõtti minõsítés: "Magánélete rendezett, feleségét, gyerekeit szereti", azóta is érvényes

Ugyanakkor jólesõ érzéssel tölt el annak a tudata, hogy bátyám fia révén van, aki idehaza, Magyarországon a Simonyi nevet az elektrotechnikában méltón továbbviszi.

- Hála Kapuy Elek bácsi nyughatatlan felfedezõkedvének, mely a Simonyiak második generációiban is érezteti hatását.

Végül már csak arra lennék kíváncsi, ha most visszatekintesz munkásságodra, ahogyan elõre haladtál, ott milyen rendet vágtál?

- Nem is tudod, milyen jót kérdeztél! Ha nem ismernélek, azt hinném, kérdéseddel csapdát állítottál nekem. Emlékezz vissza, elmondtam, az aratáskor iszonyú rendet vágtam, ami azt jelentette, túlbecsültem az erõmet. Nagyra szabtam lépteimet, nem vágtam ki jól a rendet, így az utánam jövõnek nehézséget okoztam. Most pedig arra kényszerítesz, hogy átgondoljam, hányan szenvedtek miattam, akik velem, utánam jöttek. Az az érzésem ugyanis, hogy mindig erõmet meghaladó feladatra vállalkoztam. Mert a mi teljesítményünk, ugyanúgy, mint az aratás, csapatmunka eredménye. S bár az én csapatom egyre zsugorodott, ez mégsem jelent mentséget a felelõsség alól. Mert ha csak a családomra gondolok, feleségemre, a mindvégig lelkes munkatársamra, õ vajon mennyit szenvedett miattam? Feleségem, aki erõsen humán beállítottságú, mivel érdemelte ki ezt? Amikor belenyugodott, hogy jó-jó, ezt a könyvet még megírja a férjem, de addig én állandóan "belebotlom a rosszul kivágott rendbe", kevesebbet járok színházba, koncertekre... Egy életen, az egyetlen életen keresztül.

- Professzor úr, akárhogyan is vesszük, a rendet mégiscsak levágtad. Nem is akármilyent! Tiszteletet parancsolót! Ebbõl most generációk meríthetnek tudást, tanulságot.

- Meglehet, a mentségem csak ennyi.

1986